A Machete másfél órás szórakozás azoknak, akik szeretik a trash moviet, szerették a Grindhouse-t, megélték a vhs korszakot, és nem félnek az erőszak látványától.
A Machete azonban nem igazán film, hiszen hiányzik belőle például a színészi játék: helyette itt emblematikus figurák vannak, legendák, akikhez időnként baltával faragott arcokat társítottak, mint Danny Trejo esetében, a szép nők pedig részben magukat alakítják, mint az ultrabrutálisan hülye picsa Lindsay Lohan, vagy pedig szimplán tökéletes testek és arcok, melyeken izgatóan gyöngyözik az izzadtság, a prototipus Jessica Alba, akit szintén nem a kifinomult játékáért nézegetünk.
Történet sincs természetesen: a korrupt politikus, a rasszista határőr, a büfékocsis forradalmár, és a szövetségi ügynök demagóg sztoriját a drogkereskedelemről bármelyik akciófilm rajongó geek nagyjából négy perc alatt dobja össze, de mindegy is, a vonalvezetés úgyis csak ürügyül szolgál arra, hogy mindenki megmutathassa az archetípusa jellegzetességeit, és egy fasza beszólással vagy villámgyors trancsírozással otthagyja véres ujjlenyomatát.
Én speciel sosem értettem ezt a „tisztelgés az akármi előtt” típusú filmcsinálást, fel nem foghatom, hogy minek tisztelegni előttük egy másik filmmel, hiszen bármikor megnézhetem az eredetit is. Különösen ennél a műfajnál, hiszen ezek sosem a filmkészítés alapvetéseibe tartozó darabok voltak, amik extra hódolatot érdemelnének, évente elkészült belőlük több száz futttószalagon, ahogy Sönci kérte egykor a lányokat, egyestés kikapcsolódások, vagy kötelezően otthon leutánzandó szalagszakadásig nézett filmek, egyolvasatú, egyértelmezésű művek. Nincs ebben semmi rossz, de pont ezért nem nagyon ragaszkodnék ahhoz a magyarázathoz, hogy Rodrigez ezért készítette el ilyenre ezt a filmet, hogy respektjét fejezze ki, ez kamu, ezt inkább csak diplomáciai magyarázatnak tartom, amivel az eredeti filmek alkotóit sem sértik meg, miközben láthatóan úgy űznek gúnyt azokból, hogy a bántó él elmarad, egyszerűen mind szarrá röhögjük magunkat. De nemcsak a hajdani készítőkön gúnyolódunk itt, hanem saját magunkon is, azon, hogy például Steven Seagalt hogy a francba tudtuk komolyan venni húsz évvel ezelőtt? hogyan is gondolhattam, hogy az tökéletesen hiteles, és nyilvánvalóan délután otthon a panel nappalijában én is meg tudom csinálni, hogy egy dugóhúzóval egyszerre négy ember ütőerét vágja át, max egy kicsit még gyakorolnom kell???
A pozitívuma pontosan ez ennek a filmnek, hogy úgy tudunk felülemelkedni korábbi önmagunkon, és nevetni, elborzadni, hujjogni, hörögni ezeken a figurákon, hogy az így vállalható paródiát értéknek tartjuk. Ehhez azonban elengedhetetlen a precíz ábrázolása a karaktereknek, a hihetetlenül kreatív mészárlások kitalálása és kivitelezése, a bravúros és kíméletlen emberismeretről árulkodó, egy mondatban mindent kifejező beszólások tökéletesen időzített adagolása, és mindezen eszközök tudatos alkalmazása. A 21. századi, gyakran önmagát elemző filmkészítésre való kikacsintás Antal Nimród elmélkedése a rosszfiú boss és a becsületes bamba testőrök morális nézeteiről – ez nemcsak bátor profizmusról, de kritikus önvizsgálatról is tanúskodik. Rodrigez úgy készítette el ezt a filmet, hogy az öncélú tömeggyártás érzetét kelti, miközben - ugyan elmarad a Terror Bolygó sokkoló hatásától - egyedi darab és film.

mrskowalski 2010.11.21. 22:14

Egy komoly film

Coenék filmje zsidó film. De van ennek a mondatnak értelme? Ha a zsidó film az, ami zsidókról szól, akkor igen.

Olvastam, hogy a fiúk végre személyesebbé akarták tenni az életművüket, és egyfajta vissza a gyökerekhez hangulatban készült el az Egy komoly ember, és ennek jegyében a zsidó kulturális utalások, a jiddis zene, tradíciók bőven helyet kapnak a filmben, amiket én nem is mindig értek, lévén a a bar mitzvahról, meg általában a zsidókról a legtöbbet majdhogynem Woody Allen laza, önirónikus interpretációjából ismertem meg, héberül sem tudok, de számomra is érthető film, sőt!, másvallásúként ugyan kellemes gondolat lenne abba ringatni magam, hogy ez egy csak a zsidókra jellemző szomorú élethelyzet – de nem tudom felmenteni magam. Ez a sztori vallástól függetlenül bármelyikünkről szólhat.
Tipikus összeomlás történet az Egy komoly ember: most éppen a 60-as évek zsidó kertvárosi milliőjében vagyunk, egyetemi tanár, két gyerekkel, vonzó feleséggel, minden szép és jó, aztán egyik napról a másikra nem segít a jóisten, és Larry sem segít magán. Vallásának, világképének, neveltetésének megfelelően hősünk kívülről várja a segítséget, ezért ahogy annak rendje módja, elmegy a rabbikhoz tanácsért, a rabbi azonban vagy nem fogadja, vagy haszontalan bullshitekkel fárasztja, vagy a delphoi jósda talányaival felel – mindezt diszkrét gúnnyal, de a hagyományokat tiszteletben tartó alázattal ábrázolva. De Larrynek megvan ám a maga felelete mindenre, még akkor is, ha ő mindenről nem tud, pedig egyet szajkóz: Én nem csináltam semmit. És tényleg nem. Se jót, se rosszat. Törvényszerű akkor, hogy idejut az élete? A mindenható csipkelődő humorérzékkel teszi próbára a nyájat, de Coenék tiszta, de együtt érző választ adnak: nem törvényszerű, nem vagyunk determinálva, nincsen eleve elrendelve semmi. Kissé együgyűen, de becsületesen is járjuk csak az igaz utat, arról ne térjünk le, mert ha igen, rögtön nem pajkosan csiklandozó, hanem grotesztkül fekete humorú lesz a mennyei atya.
Talán a téma személyességéből, talán annak komolyságából adódóan, talán valami teljesen más miatt, amiről fogalmam sincs, hiába totózok, vagy igyekszem mindenféle rabbis kétértelmű magyarázatokkal szolgálni, hiszen ugye nem tudjuk mit akart a költő, de az biztos, hogy jóval kevesebb a szokásos coenes abszurd sziporkázás, a tipikus akasztófa humor, vagy csak én nem tudok röhögni azon, amikor azt látom, hogy valaki képtelen meglátni a fától az erdőt. Persze ha az egész filmet egy jól elhúzott zsidó viccnek fogom fel, akkor … nem, akkor sem vicces. Bár sokat nem kacagtam például a Nem vénnek való vidéken sem, úgyhogy nem is értem, mit erőltetem ezt a dolgot… Ja, de igen, megvan: a szellemes intró után másféle várakozásaim voltak, az örök élettel megáldott zsidó-démon története persze tökéletesen szimbolizálja az élet értelmetlenségét és kiszámíthatatlanságát, és éppen miatta van, hogy később is kénytelenek vagyunk kajánul, szarkasztikusan mosolyogni, de a film messze nem mestermű.
No, de nem vagyok igazságtalan: miért is kellene mindig azt alkotni? Coenék emberi történetet mesélnek el, alulnézetből, nem bírálnak, nem is nevettetnek igazán, a nézőt magára hagyják, széttárják kezüket, mint a rabbi: nem adtunk tanácsot, de rejtvényt sem. Ezt azért igyekszem egyedül is megoldani.

Nekem mindig is Stallone volt a kedvencem. Természetesen ki volt vele plakátozva a tesómmal közös ifjúsági bútor rám eső részének oldala, ajtaja, sőt, még a műanyag, csatos pénztárcámban is tartottam róla egy kis igazolványkép nagyságú kivágott újságképet, ahogy a nagyoktól láttam, hogy a szerelmünk fotóját ott kell tartani. Minden adatot tudtam róla, nemcsak a filmjeit ismertem kívülről, de a születési dátumát is, hogy összevethessem az ő horoszkópját az enyémmel (természetesen összeillünk!), a házasságai paramétereit (évszámok, női ideálok), a magasságát, a neve jelentését, a kutyája nevének jelentését, az élete történetét. Rajongtam, ahogy csak egy 11 éves kislány rajonghat. A leghelyesebb a Tango & Cash-ben volt, elegánsan, szemüvegesen, a legtöbbször pedig az Oscarban láttam, ami a zseniális fordításnak köszönhetően a világon egyedül Magyarországon nem lett bukás.

Ez a kiindulási pont, úgyhogy bátran mindenki vádoljon meg azzal, hogy elfogult vagyok. Vállalom. De azt is, hogy én könnyebbültem meg a legjobban, mikor A feláldozhatókat megnézve őszintén fakadt ki belőlem: de jó volt!, és nem kell magyarázkodnom a film miatt, mint öreg, szenilis rokonok miatt, nem kell kimagyaráznom a fiúkat, mentséget keresni nekik, a régi szép, közös emlékek okán.

Az Expendables pontosan olyan film, mint a nyolcvanas évek bármelyik akció mozija. Irreális, humoros, hangos, és főként macsós. Ahol a méret a lényeg, ott a nők csak mellékszereplők lehetnek: minél nagyobb a bicepsz, minél nagyobb a fegyver, minél nagyobb a tetoválás, minél nagyobb a terepjáró, annál jobb harcos vagy, annál tökösebb legény. Természetesen Mr. Tesztoszteron Mr. Cool-lal versenyez a Mr. Übermacsó címért, hogy aztán Mr. Olympia mindent vigyen. Kemény csávók ezek mind.

De így van ez már csak: a sztori egy marhaság, ez egyértelmű, de vállaltan túlzó. Stallone a nosztalgia hullámmal együtt ismét virágkorát éli, és a szál drót egyszerűségű történeten nincs miért fennakadni, hiszen feltételezem, hogy pl. egy Dolph Lundgren filmre sem a visszafogottan jól komponált realisztikus dramaturgiáért ült be bárki hajdan a moziba (vagy nézte még inkább VHS-en). A film közepén elkezdenek lőni és robbantani, és a film végéig nincs is megállás, csak néhány egymást húzó beszólogatás erejéig. És igen, ezek a baszogatások viccesek: nem ám egy félmosoly erejéig, hanem úgy röhögünk, röfögünk, ahogy csak egy faszi-filmen lehet.

Zs-kat ez a javából, de felturbózva a 21. századra: a verekedések, a késelések, az akciók brutalitása Tarantinot, a jelenetek koreográfiája a Bourne filmeket idézi, a múlton mélázó dialógusok pedig a szintén örökzöld  A hét mesterlövészt jutatták eszembe, Yul Brynner és Robert Vaughn megkeseredett, „strong, silent, american type” párbeszédét.

A sármos macsókról mégsem saját maguk fénykorára asszociáltam, hanem arra, hogy ezek együtt egy fasza csapat, végre nem magányos farkasként, hanem egy bandában nyomják, darabolják, gyakják a gonosz diktátorokat, és akkor így végül az is kiderült, amit titkon persze mindig is sejtettem, hogy a legjobb közülük, na ugye hogy Stallone.

 

köszönöm colorblindnak a sok munkát

jobb lett, ugye?

tömör vélemény a Jó volt-on!

 

A Strange Days - A halál napja nem kultfilm, pedig nagyon szeretett volna az lenni. Ha elemeire szétszedjük, akkor csak katyvaszt találunk, ha pedig egészében nézzük, akkor kissé unalmas próbálkozás. Nem tudom eldönteni, hogy eredeti-e ez a film, vagy épp ellenkezőleg: szimpla utánzat. Az biztos, hogy ha jó is a szándék, a kivitelezés pocsék. Nézzük részletesen.
A cyberpunk mozi a nem is olyan távoli, de annál szörnyűbb jövőben játszódik, egészen konkrétan a szimbolikus világvége hangulatú 1999-es év utolsó néhány napján – de valóban szükség van az utcai próféták harsány figyelmeztető stílusában felvázolni az eljövendő apokalipszist? A 2000. év önmagában is jelkép (különösen az volt a film készítésének időpontjában, 1995-ben, azóta már tudjuk, hogy az égvilágon semmi nem változott az ezredfordulóval) – ha igazán bátor lett volna Bigelow, kitalál ő egy évszámot, csak ne 2004. július 24-25 legyen.
Végig sötétben, éjszaka zajlanak az események, ezzel is a mindent átható nyomasztó atmoszférát hangsúlyozva, a fényt kizárólag a discók villódzó fénygömbjei adják, vagy egy arcunkba világító rendőrlámpa - de ha minden sötét, és fekete, akkor nehéz elképzelni, hogy mégis milyen jobb világ megmentésére törekednek hőseink, milyen is lehet a fényesebb jövő? Kell az alternatíva bemutatása, ahhoz, hogy hinni tudjunk, és reménykedni. A bemutatott helyszínek alapján úgy érzem, a makacsul késő szép új világban maximum jobb zene megy a szórakozóhelyeken… Bár tulajdonképpen ebben a futurisztikus környezetben még azért is érdemes lenne küzdeni: érezhetően az alkotók nem számoltak azzal, hogy néhány évvel a film készítését követően már nem fogja érdekelni a kutyát sem egy fárasztó, vonagló, vernyíkoló Juliett Lewis koncertszám, amit elejétől a végéig leadnak. Teljesen felesleges, a hangulat további mélységeinek eléréséhez bőven elegendő lett volna, ha a háttérben szól.  
Terjed az utcán az illegális klip műfaj, amivel mások életének egy eseményét élhetjük át, így bárki olyan szerepbe bújhat, amit csak szeretne, és megvalósíthatja legbizarrabb álmait tét nélkül. Nincs szükség a fantáziánkra, ez nem könyv, nem számítógépes játék, hanem a tunya, lusta, elzsírosodott emberi agy csodája: mások ezt már megálmodták, átélték helyettünk, nekünk csak le kell játszani. Miért virágozhat egy ilyen beteg játékszer a jövőben? A rendezőnő válasza meglehetősen pesszimista: mert az ember már nem képes újat teremteni, ahogy az egyik szereplő kiábrándultan összefoglalja: „Te haver, tudod honnan tudom, hogy nekünk annyi? Mert már kipróbáltunk mindent. Az összes államformát, minden hajviseletet, az összes rágógumiízt, és az összes pózt baszás közben”. Gyanús nekem ez a túlzó világvége hangulat, gyanúsan népszerű.
Sok elrejtett tartalom van a filmben, amiket, ha sikeres és kultikus lenne, hosszasan lehetne elemezgetni, például a szereplők beszélő nevekkel bírnak: Faith, Nero, Jeriko One, Mace stb. Szinte hallom, ahogy egy alternatív valóságban, ahol a Strange Days látnoki tartalommal felruházott, pazar filmalkotásnak van elkönyvelve, a rajongók buzgón vitatkoznak a többi szereplő nevének tartalmán, hogy most akkor Max Peltier neve valóban a pelting (nyomorúságos, rongyos, vacak, értéktelen) szóra hajaz-e vagy sem. De ebben a valóságban ezek csak kimódolt, aprólékosan kiszámolt, kicentizett adalékok, kötelező hozzávalók a kultfilmséghez.
Még szerencse, hogy a színészek otthonosan mozognak a zavaros világban és forgatókönyvben, és hihetően formálják meg a karaktereiket. Ralph Fiennes karizmáját nagyszerűen háttérbe tolta, és jól hozza a lúzer balfaszt, Angela Basset a Cameron filmek kötelező sötétbőrű tökös csaját játssza, Tom Sizemore-ról azonban azonnal lesüt, hogy egy sunyi fasz, ezzel lelőve a csattanót.
A történet kaotikusnak indul, de nem szabad feladni, mert szépen összeáll a thriller, közben azonban alaposan próbára teszi a 139 perc hosszával a néző türelmét. Nem tudták eldönteni, hogy mi legyen igazán hangsúlyos: a visszafogott szerelmi a szál, a futurisztikus akció mozi, a csavaros pszichopata sorozat gyilkosos thriller, ezért mindent belepakoltak, mintha az ezredfordulóhoz közeledve úgy érezték volna, hogy a következő 100-1000 évben megint nem lesz az igazán összetett és sokrétű mozira fogékony a közönség, ezért mindenképpen ilyet kell létrehozni, mert ennek most még fent van a csillaga, ez 1995-ben még bőven a mainstreambe tartozott.
De persze lehet, hogy velem van a baj, és nem 2010-ben kellett volna megnéznem, amikorra bőven aktualitását veszítette. Akkor lemaradtam róla, most meg a film maradt le rólam. Ez van.