Jól felbosszantott ez a film, mert korábbi bejegyzésemben vázolt tervemmel ellentétben, nem az ott felsorolt filmek valamelyikét néztem meg, hanem ezt. Tegnap láttam ugyan, de voltam olyan barom, hogy ma a neten elolvastam pár rajongói kommentet a filmről, 17 éves pattanásos geekek klaviatúrájából (igen, rosszindulatú vagyok), amely akciómnak számomra egy meglepetés konklúziója lett - Hajdú Péternek talán valamiben igaza volt: kommenteket olvasni perverzió. Az ötletroham kifejezés egyáltalán nem pozitív jelző: az emberi faj többi rohamához hasonlóan (mint pl. epilepszia, görcs, asztma) az agy teljes kisülésével járhat – ebben az esetben ez nem az alkotók, hanem a nézők fejében következik be.
A Scott Pilgrim árulás, hiszen becsapja azokat, akiket a túlzsongó vizualitás levesz a lábukról, miközben csak egy tartalom nélküli öncélú tobzódás a divatos effektekben, pörgős vágásokban. Ha nem lenne oximoron az a kifejezés, hogy lebutított romkom, akkor a műfaja azt a mélységet súrolná, mindez pörgősvicceslátványos képregény movienak álcázva. Mert miről szól ez a trendi videójáték trip? Arról, hogy ha el akarod nyerni álmaid csaját, akkor meg kell küzdened az exekkel. Nem mondom, hogy nincs ezzel a sztorival semmi baj, mert van, ez így azért nem a forgatókönyvek gyöngye, de azt azért állítom, hogy láttam már langymeleg fos kiinduló történetből vinnyogva röhögős vígjátékot. Viszont ha a cselekmény butácska, és az még bele van tuszakolva egy primitív ütlegelős játékkonzol képi világába – ez így már erőltetett, fárasztó, zsibbasztó, kiábrándító.
Nem olvastam a képregényt (ezek után nem is fogom) de a film alapján jó nagy katyvasznak tűnik a háttér mese: honnan van a srácnak szuper képessége? Ha van neki, miért nem tud róla? Aztán amikor már tud róla (hiszen csak észreveszi, hogy aprópénzzé zúzott pár exet) akkor mit van egyfeszt betojva? És a többi karakter – a kínai szkúlgörl, a meleg lakó- és ágytárs, vagy Ramóna: ők is szuperhősök titkon, vagy ők csak szimplán bírnak mindenféle különleges képességgel? És a bamba csirkefejű unalmas hazudozó munkanélküli lúzerbe miért szerelmes bárki is? (ugye ha lenne jó színészi játék, ami nincs, akkor bármit el lehetne hitetni velem) És egyáltalán: mi van már, hogy egy ilyen összeszarom-magam-hogy-eredeti-legyek erőlködést bárki kultikusnak tarthat?  
Akinek pedig a látvány jött be, annak üzenem: a youtube-on bolyongva noname alkotóktól ezerszer kreatívabb videókat lehet találni, sőt a képregény felíratok hangokká alakítását már általános iskolában megcsinálta Zozó és Nuts, amikor a konyha teljes arzenálját beizzították egy Asterix epizód megfilmesítése közben, ha nem is ilyen színvonalon (nem is ennyi pénzből), de a lényeg, hogy ettől az ötlettől nem fogok elájulni. Azt mondom, egy verekedést Mortal Kombatnak megkomponálva még tudok akár értékelhetőnek és viccesnek is tartani - de hetet? Semmiképpen. Így az ötlet önismétlésbe fullad, az übercool konzoljáték látvány baromi egysíkú lesz, az exek légiója ostoba bosszúálló vesztesek gyülekezete marad, a túljátszott karakterek nem jól eltalált karikatúrákká válnak, hanem ellenszenves ripacsokká, a soundtrack pedig – bár valószínűleg nem ezt szánták annak – egy vicc. És mindezek tetejébe ez a film hosszú, az utolsó fél óra pedig minősíthetetlenül unalmas.
Van ennek a műfajnak egy jól sikerült klasszikusa, a Kick/Ass – de Scott Pilgrimnek jó sok szintet kell még emelkednie, hogy azzal a szuperhőssel felvegye a versenyt, vagy csak egyszerűen őszintén hallja egy lány szájából: I, for one, would definitely fuck his brains out if I got the chance. (bocsánat, de nem bírom túltenni magam a jellegtelen, aszexuális Michael Cerán)

mrskowalski 2010.12.24. 12:51

Csak részben off

 

Sok köze az ünnephez egyiknek nincs, de az én karácsonyi menümben ez a választék szerepel:
·         A Jó, a Rossz és a Csúf – mert folyton a fülemben van a zenéje
·         Volt egyszer egy Vadnyugat – mert Pif nem emlékszik rá
·         Evil Dead – mert megvettük, és még nem néztük meg 
·         Csillagpor – mert meglepetésként kaptam
·         Red Cliff – mert ilyenkor van 300 perces filmre idő
Minden kedves gondolkodó olvasómnak boldog karácsonyt, és tartalmas ünnepeket kívánok!

 

Ha az ember túlteszi magát azon, hogy monetáris érdekből mekkora lehúzás eleve két részt forgatni az utolsó kötetből, hogy az utoljára bemutatott két HP film gyalázatos volt, és mélyen alulmúlta a várakozásokat, hogy a gyerekszínészek már régóta nem kedves aranyosak, színészeknek viszont csapnivalók, hogy nem Guillermo del Toro rendezi, és egyáltalán megpróbál filmként hozzáállni az egész Potter hypehoz, akkor beül a moziba, és a sok ellenérzést háttérbe szorítva, vagy gyomorba visszanyelve megnézi a Halál ereklyéit. Aztán meg töri a fejét, hogy hogyan is lehet erről értelmesen írni.  
Mert a szerző is elfogult: a HP ugyanis a több, mint egy évtizedes múltjával szinte már-már nosztalgikus húrokat pendít meg a lelkemben, ha az utolsó tíz év személyes eseményeire gondolok, és arra, hogy ezek hogy kapcsolódtak a HP-hez, szemem előtt egy mátrix lebeg, ahol metszik egymást az emlékek és a tények, tehát nyilvánvalóan szeretném szeretni ezt a filmet is, és bevallom, a sorozat darabjainak minőségétől függetlenül várom már, hogy teljes legyen a kollekció, és a tematikus filmbuzulás jegyében, tarthassunk végre HP Maratont.
De talán nem kell ennyire lesajnálni ezt a mozit, és csak az emlékek miatt felmenteni. Az új film ugyanis határozottan jobb, mint amire számítottam. A könyv első felét, vagy több mint felét dolgozza fel, amiben igazából azon kívül, hogy a srácok itt-ott leverik a sátraikat, és azon búslakodnak, hogy hogy is fajulhattak idáig a dolgok, sok minden nem történik, az igazi események a könyv utolsó harmadában vannak, a mozinak azonban sikerült ebből a szegényes cselekményből a lehető legtöbbet kihoznia: a mardekár-medál visszaszerzése köré csoportosuló események szellemes akció jelenetté váltak, a godric’s hollow-i sötét múlt kutatásából félelmetes horror kerekedett, a minden kérdésre választ adó rajzfilm betétből pedig akár egy egészestéset is megnéznék, és ez így már önmagában is megérte.
A két és fél órás mozi azonban leginkább a hangulatteremtésben erős: plasztikusan festik le a szinte 1984-re hajazó falanszter atmoszférájú mágiaügyi minisztériumot, a muglik és a sárvérűek üldözését és koncepciós pereit, az egész nyomasztó, baljós, szürke világot, ahol félelmetes árnyak lihegnek a sarokban, és a megkínzottak ijesztően sikoltoznak, hörögnek, ahol élettelenül zörögnek a levelek. Fekete minden, a táj, az arcok, a történet, néha már sok is a sötétségből, színtelenségből, de ezzel a túlzással is azt sikerült az alkotóknak elérni, hogy a kényelmetlen, kínzó, gyötrő petting után, kifejezetten várjam a záró részt, ahol lesz majd feloldás.
A tehetetlen kétségbeesést a vicces vagy viccesnek szánt epizódok oldják: ahol az igazi, felnőtt színészek helyettesítik Radcliffet, Watsont és Grintet, ott tényleg jókat lehet bazsalyogni a varázslógyerekek esetlen bénázásainak kifigurázásán, ahol azonban magukra maradnak, ott a kamaszos lelkizésen, valamint Ron és Harry örökös fárasztó összeveszésén kívül sok öröme nem marad a nézőnek. Különösen gagyira sikerült a Harry és Hermione - a Beowulf színvonalát épp csak megütő - animációs ölelkezése: de szerencsére ezzel túl is lettünk a film mélypontján.
A Halál ereklyéi érdekes film, a sokféle műfaji elem meglepően harmonikusan keveredik benne, és a dupla résznek köszönhetően viszonylag hűen követi a nagy ívű, fennkölt, túlburjánzó eposzi cselekményt is, de mégsem hagy nyugodni a gondolat, hogy a (szintén kissé megerőszakolt) könyv nélkül teljesen értékelhetetlen lenne, és a határozott morális üzenet, amit szeretnének nekem küldeni, csak nem jön át igazán. Vagy a lassú, néhol erőltetett tempó miatt, vagy csak egyszerűen a szív, a szikra, és a lendület kevés. Maradt tehát hiányérzetem. De lehet, hogy jól van ez így. Nem tudom, de addig is legalább ezen gondolkodom, nem pedig a következő állásinterjúmon.