mrskowalski 2010.09.30. 06:50

Pause

Megjött DX, és már nyomtalanul el is ment. Nálunk jártát csak egy halom blu ray lemez bizonyítja. A héten ezeket nézem, miközben rá emlékezem, és az együtt töltött kilencvenes évekre. 

Szóval kis türelmet és kitartást, jövök ám új filmélményekkel (Ragyogás, Becsületbeli ügy, Bárányok hallgatnak) végre nem romkomok, ti is újranézhetitek ezeket addig is. Hiszen mégis ez ennek a blognak a küldetése.

A Cemetery Junction (Kisvárosi Rock'n'Roll) című mozinak tényleg semmi köze a Predatorshoz :)

Átlagos brit filmecske, vagy jó lenne, ha ilyen lenne az átlagos brit film.
Ami a formát illeti: imádnivaló angol kiejtés, fülbemászó értelmiségi pop zene, trendi sérók, oasis tagokra hasonlító arcok – minden hibátlan, de egy árnyalatnyit steril: kicsit kevesebb burberry modell, vagy james dean outfit is bőven elég lett volna, bátran el lehetett volna rugaszkodni ezektől a toposzoktól. Nem kell attól félni, hogy a célközönség ezek nélkül nem fog szimpatizálni a srácokkal, hiszen szépek, divatosak, lázadók, de azért az mégiscsak túlzás, hogy átbulizott, átverekedett, sitten töltött balhés éjjel: tökéletes a frizura, gyári munka, hegesztés, körfűrész: a frizura még mindig tart, festékszórás, rendőrök elől menekülés, porban hempergés: tökéletes tartás minden időben.
Tartalom oldalról: idióta brit humor, osztálykülönbség, prolik, alja meló vs rolls royce, generációs konfliktusok, kocsmai verekedés, útkeresés – A helyzetek, amik nem hiányozhatnak az igazi angol filmből című nem létező tanulmány mentén felépült forgatókönyvben minddel találkozunk, néhol csak utalásszerűen, néhol töményebben, egyet sem kiemelve a sok jellemző közül. Kellemesen, és szórakoztató adagban kapjuk meg ezeket a szituációkat, de a formával ellentétben, nagyobb dózist is elbírt volna a film: így maradt kedves kis mozi, különösebb drámai mélyrehatás vagy eget rengető röhögés nélkül.  
A 6. perctől kezdve nyilvánvaló a történet, fordulatokban igazán nem gazdag, nem baj, mert innentől tovább lendíti a következő 40 percet a brit középosztálybeli attitűdre jellemző humor, amikor a lyukacsos trikójú, melós, családfői tekintélyén többszörösen csorbát szenvedett apa és a kényszerűségből a családdal lakó anyós sziporkáin, vagy az ökörködő fiatalokon nevetünk. A feszültséget a film igazi színészei teremtik meg: Ralph Fiennes és Emily Watson párosában ugyanazt a kiszolgáltatottságot látjuk, mint a Vörös Sárkányban. A konfliktus nem jön sorscsapásszerű felismeréssel, több utalás, tárgy, félmosoly, megaláztatás együttesen érlelik az elhatározást, míg végül egy arab közmondás egyértelmű döntéshelyzetet idéz elő. Ettől kezdve a második 40 perc inkább melodráma, amikor a sztori kicsit leül, a hangulat pedig inkább egy Coldplay videoklip kamerával szembe sétálgatós atmoszféráját idézi, de több filmes lelkiállapot is eszembe jutott, mint a Diploma előtt, az Education, vagy a The Boat That Rocked.
Ez se lesz egy hosszú elemzés, aminek van oka. Nekem sok újat nem mondott a Cemetery Junction. Az, hogy a 70-es évek Angliájában elnyomták a nőket, és nem valósíthatták meg ambíciójukat, nem váltott ki belőlem együttérző búslakodást, (Pif, légyszi kényszeríts arra, hogy ne menjek dolgozni, és arra is, hogy eltarthass) az, pedig, hogy az emberek rosszul választanak, és ezzel elrontják az életüket, nem sorscsapásként, hanem állapotként van ábrázolva.
Összességében nincs itt semmi probléma: ki fogunk tudni szakadni szüleink árnyékából, a főhősök fiatalok, előttük az élet, velük még bármi lehet, és lesz is.

Csak egyet nem lehet már bármikor megtenni: elővenni egy, vagy még inkább két doboz sört, és faterral meginni.

Bár az éppen ma egy hónapos blogomban (Boldog szűűlíínaapóóót! Boldog szűűűlííínapóóót!), ez lesz a második romkom élmény (sőt, igazából harmadik), nem vagyok a műfaj nagy rajongója, sőt, néha úgy érzem, még mindig nem tudtam teljesen levetkőzni a középiskolai bárcsakvégrebölcsészlennék-deamígnemvagyokazaddigishallgatomazREMet hozzáállásomat, amikor csak a magasröptű art mozi érdekelt. Manapság azonban egyre többször tudom értékelni az egyszerűséget, és kiszámíthatóságot, legyen szó barátságról, munkáról, ételről, meg persze filmről.

Így esett a választás a hétvégi moziünnepen a Hétmérföldes szerelemre a szombati nap nyitófilmjeként: egyszerű történet, semmi meglepetés, totális turn off az agynak, ez volt a terv. És bejött: optimális délelőtti kikapcsolódás a film, amiben jó arányérzékkel adagolják a humort, az érzelmeket, és a tanulságot. A filmnek két erőssége van: a karakterek és a laza történet. A főszereplők kedvesek, bohókásak, szimpatikusak, akiknek kallódó céltalanságával könnyű azonosulni. Kicsit tartottam attól, hogy a feszültségforrás távolság miatt idővel ellenszenvesbe fordulnak, de szerencsére hiányzik belőlük a bosszantóan sértődékeny faszkalap, aki hajlamos félreérteni a másikat, és erre ürügyül megcsalni, lehetőleg részegen (ez ugye sajnos megszokott klisé a romantikus vígjátékokban) – ezek a harmincas fiatalok egyszerűn tényleg szeretik egymást, ez üdítő, és friss.  A mellékszereplők diszkréten karikírozott vicces jellemek, akiket ugyan egyáltalán nem szeretnék lakótársnak, legjobb barátnak, munkatársnak, rokonnak, de lássuk be: ilyenek a lakótársak, barátok, kollégák, családtagok, lehetetlen nem rájuk ismerni közvetlen hitelességük miatt, és utána kuncogva a mozitársunk fülébe súgni: „pont, mint Tibor anyjáéknál”. Jól ismerjük és szeretjük ezeket a figurákat, akik lehet, hogy fárasztóak, vagy kínosan közönségesek, de tényleg ilyenek.
A történetvezetésben a rendező ízlésesen kerüli a közhelyes magas labdák leütését: van ugyan torta, de nem dobják senki arcába, van szólózás veszekedést követően a helyi pubban, de nem követi ismeretlennel az ágyban ébredés stb. A konfliktus valódi problémából adódik, és hogy nevessünk, kellő szarkazmussal van aláhúzva a kiinduló gond, de az, hogy a gazdasági világválság okozta munkahely problémák érthetően megviselik a feleket, senkinek sem irreális és nem a szokásos hollywoodi túlzás.
A srácokat nehéz rávenni olyan filmre, melynek a címében szerepel a szerelem szó, pláne hétmérföldes túlzással (brrr a népmesei nagyzoló cím), cinkos összekacsintással tiltólistás még a szeretet, szerető szavak is. De fiúk, ha majd adják a tévében, ne kapcsoljatok el: egyszeri szórakozásnak pazar, és csak még szerethetőbbé teszi a pizsamában teát kortyolgató párotokat.

mrskowalski 2010.09.19. 22:11

Predators

Nem tudom, ki hogy van vele, de én nagyon büszke vagyok arra, hogy egy magyar rendező nagy költségvetésű hollywoodi filmet készített. A film ízig-vérig a profi amerikai blockbusterek stílusában készült, a magyar származást inkább csak gyanítom, ha nem tudnám, nem látnám ki sem a történetvezetésből, sem a párbeszédekből, de persze így, hogy tudom, máris érzem, például a művészfilmekbe illő közelikről, vagy a kurta-furcsa záró jelentről. 

A film ugyan remake (egészen pontosan: reboot, bár nem szándékozom indulni a ki-tud-több-idegen-szakkifjezést-belezsúfolni-egy-cikkbe versenyen), azonban nem a szokásos pénzéhes még egy bőrt lehúzó kategória, hanem mintha az 1987-es eredeti film folytatásaként készült volna el. (kihagyva a sok gagyi köztes állomást) Ez, az eredeti Predátor iránti tisztelet, és általában is a klasszikus akció movie előtti főhajtás, végig tapintható a filmben, nem volt itt több szándék, mint hogy másfél órán keresztül izguljunk a hajsza kimenetelén, miközben a két méter magas rasztahajú uruk-hai orkokra agresszivitásban is hajazó predátorok a marcona földi gyilkosokra vadásznak, és ezt a szándékot sikerült is megvalósítani.

A sztorit mindenki ismeri – a csavar annyi, hogy nem a földre jön az idegenek inváziója, hanem a földlakók kerülnek az idegen bolygóra, ezzel megcserélődött az üldöző és üldözött szerepe is. Azt nem tudjuk meg pontosan, hol vagyunk, de több információra nincs is szükségünk annál, mint ahogy a szereplők megfogalmazzák „Ez itt maga a pokol!” A földi banda válogatott ragadozóból áll, akik a nyolcvanas évek tipikus karaktereit idézik. Bármelyik Schwarci filmben tökéletesen megállná a helyét a Joe Pantoliano perverz vigyorával felvértezett halálraítélt gyilkos, a szótlan yakuza, az orosz kommandós Tom Berenger arc utánérzéssel, a kötelezően félvér beütésű kőkemény csaj (lsd még Chacon, Vasquez), a cool mexikói machete, a szótlan western hős, és csak hogy színesítsük a felhozatalt, egy afrikai kemény legény. Azt hogy a 21. században vagyunk, onnan lehet tudni, hogy a nyolcadik utas, egy orvos, trendi szemüvegben. Az ő karakterével a csapat erkölcsi álláspontja is megkérdőjeleződik, tompul a határvonal a predátorok és az emberi gonosztevők között, semmivel sem vagyunk jobbak náluk, mi is ugyanolyan áruló bagázs vagyunk, akik csak a mindenáron való túlélésre törekszünk, vagy a predátorok sem olyan rossz emberek, mint elsőre tűnnek.  A film egy pontján ugyanis szövetséget köt ember és predator egymással, ami egyrészt közelebb hozza az idegeneket a nézőhöz, és esendően emberhez hasonlóvá teszi, másrészt előre vetíti a folytatás lehetőségét.
Adrien Brody szerepeltetésén nyilván nem csak én röhögtem fel hajdan, és zavartan keresgéltem, hogy hol van ebben az áprilisi tréfa. A srác 1987-ben Schwarci mellett csak tuti halálra ítélt mellékszereplő lehetne, a 21. századi Predatorsban azonban tökéletesen hiteles, hiszen ma már filmek tucatjaiból tudjuk, hogy egy igazi harcos szellemi képzésre legalább akkora gondot fordítanak, mint az erejére, hogy a szupererőt csak a mentálisan is toppon levő katona tudja 100%-osan használni, ezek az infók beépültek a néző tudatába, és már nagyon kevés lenne egy tökéletes test, mert az a beugró. Így az addig csendes, okos, magányos farkas, akinek a leadership skillje ugyanolyan szinten van, mint a staminája, akkor sem vall szégyent, amikor lehetősége adódik a rendezőnek félmeztelenre vetkőztetnie főhősét.
Csak egy dolgot nem értek: hogy miért csinálják ezt a predatorok? Mi az értelme figyelni a földet, hogy ki itt a gonosz rossz ember, és miért osztanak kegyetlen igazságot az idegenek azzal, hogy ezeket az alávaló gazembereket elhurcolják a bolygójukra, és ott egy hajtóvadászat keretében mészárolják le őket? Másrészt pedig: miért is fontos ez? Jobb, ha belátom, egy jó akciófilmben nem a miértekre kapunk választ, hanem a hogyanokra, és arra Antal Nimródtól korrekt felelet érkezett.

Adéle és a múmiák rejtélye

Kicsit csalódott vagyok, mert nem erre a műfajra számítottam, de erről nem a film tehet, hanem a várakozások vagy elvárások, amiket legalábbis el kell érni, de még jobb meghaladni, ahhoz, hogy az ember elégedett legyen.  Azt olvastam korábban, hogy egyfajta női vagy francia Indiana Jones kalandjai a történet, de nem az. Aki ezt írta, vagy mondta, csak minden tízedik percben kapta fel a fejét a blackberryjéből a film közben, mert úgy akkor akár pompás kalandfilm is lehet.
Sok minden hiányzik belőle, másféle sok minden meg túlteng benne, amitől végig olyan érzésem volt, hogy ez egy nagy katyvasz. A rendező nem merte felvállalni sem a kalandfilm, sem a mese, sem az abszurd vígjáték műfaját, csak míg van, aki bámulatosan egyedien tudja mixelni a stílusokat, addig Bessonnak ez pusztán görcsös igyekezet a könnyedén bravúros szórakoztatásra.
Nézzük mi hiányzott, és mit is kaptunk. Hiányzott belőle az akció, a fordulatos, látványos megoldás: az első húsz percet követően a cselekmény gyerekes burleszkbe vált, ahol végig érezzük, hogy komoly baja nem eshet a főhősöknek. Mintha ugyanezt a hiányt az alkotók is érezték volna, ezért igyekeztek bizarr és meglepő fricskákat belevinni: hol egy guillotine, hol egy átszúrt koponya, hol egy véres t-bone premier plánban. A groteszk elemek Jean-Pierre Jeunet képi világát idézték – de a zsenialitás nélkül csak a zavaromat fokozták. A műfaj kötelező elemét, az áltudományos történelmi összeesküvés elméletet, titokzatos szektákat, a régmúlt elfeledettnek hitt felbecsülhetetlen értékeit itt nem találjuk. Rejtélyes történelmi konspiráció leleplezése helyett fatális mellé trafálást, titkos szekta helyett szmokingban franciául parolázó múmiákat, kincsek helyett a fáraó hasnyálmirigyét kapjuk. Hiányzott a humor: vagy a vicces mellékszereplőn nevessünk, vagy a főhős sziporkáin, vagy bármin, csak azon ne kelljen, hogy egy raptor magasról szarik a rendőrkapitányra, vagy, hogy egy nő férfiruhában van, amik egy 50 évvel ezelőtti Louis de Funès vígjátékban bárgyú bazsalygást váltanak ki a belőlem, a 7 éves keresztfiamból pedig érthető módon hangos rötyögést, de az Adéle-ben max egy félmosolyt.
És az obligát műfaji elemektől elrugaszkodva, még. Lehet, hogy rettentő sznob leszek attól, amit írok, de a szereplők bántóan rondák voltak a filmben, nyáladzó volt a szájuk, hányingert keltő a bőrük, undorító a fogazatuk, nehéz volt így szorítani az életben maradásukért, de igazából néha már azért is, hogy meg tudjam enni az összes popcornt. Nem vagyok a Szépség Kultusz fanatikusa, de a filmvásznon tradicionálisan üzenete van annak, hogy ki hogy néz ki, elég a klasszikusra gondolnunk: a Jó, a Rossz és a Csúf. Olyannyira ocsmány volt pl. a professzor, hogy hosszasan győzködnöm kellett magamat arról, hogy nem gonosz, és nem fog belőle kitörni pillanatokon belül a vicsorgó fogú pszichopata, pedig őt a „jók” oldalán szerepeltette Besson. Mindenkinek karikatúraszerűen eláll a füle, piperkőc a szakálla, zsíros a haja, nincs egy normális fej sem, amitől megint olyan érzésem lett, hogy ez olyan szándékos és erőltetett hogyan-legyen-érdekes-és-egyedi-mindenki-ebben-a-filmben ötlet akart lenni, csak azt felejtették el, hogy ha mindenki valamilyen, akkor igazából mindenki semmilyen. Egyedül Adéle pikáns szépsége töri meg az egyhangúan gusztustalan emberek látványát (és a testvéréé, de mivel ikrek, így a szépségük hasonlóan káprázatos), ezáltal természetesen a kontraszt még nagyobb.
Szóval a viktoriánus kalandfilm most nem igazán sikerült, de egyáltalán nem baj, mert egyfajta szabad ötletek jegyzékeként, erről eszembe jutott a Jeunet-Caro páros, a Mátrix, a Horgász a pácban, Lütyő, apukám, a vasárnap délutáni sorozatok, és a szép emlékű Cinema magazin előfizetés, amit egyszer régen karácsonyra kaptam. 1997-ben az Ötödik elem után, ebben nyilatkozta azt Besson, hogy abbahagyja a rendezést. Hm.   

mrskowalski 2010.09.12. 21:02

Tron

A Tronról tudtam, hogy kult, a korszakban forradalminak számító látvánnyal elkészített akciófilm a kibertérben, és a történet is érdekes kérdéseket feszeget. A 80-as években, és jóval később is, teljesen kimaradtam a számítógéppel való szoros kapcsolatból, amíg Pif hozzám nem költözött, csak arra használtam, hogy Solmyr a chain lightinggal minden behemótot lezúzzon a Heroes3-ban, a geekségem ebben ki is merült.

És ez fontos szempont, mert ez egy igazi geek film: a főszereplő egy fiatal számítógép zseni, a főgonosz a Master Control Program, és a nagy része egy videó játékban játszódik. A mostani 30-40 évesek meleg nosztalgiával emlékeznek vissza a „hátborzongatóan veszélyes” motorverseny játékra, ami nagyjából a mobilomon játszható Snake bonyolultságát és izgalmát idézte fel bennem. A tipikus ábrázolása a multiknál dolgozó hangyának a filmvásznon a felülről mutatott iroda, ahol az egymás mellé sorakoztatott 1,5 négyzetméternyi boxban dolgoznak a droidok humanoidok, jó is az, ha az embernek van egy saját kockája. No, igen, Pif a lelkemre kötötte: Ne nagyon húzd majd le, mert ez a film fogalom.
Az biztos, hogy korszak emberének nagy félelme volt a gonosz gépek öntudatra ébredése, hiszen akár a Terminátorban, itt is az ember-komputer harc áll a középpontban. (ebben azonban ki is merül a párhuzam). A nagy testvér mindent lát a kibertérben, hiszen az identity disc pontosan tartalmazza, mindazt, amit valaha tettél, tanultál, és ezt az információt bármikor ellened fordítja, rögtön azzal indítva, hogy adathalmazzá tud változtatni a Master Program, és onnantól kezdve videó harcosként kell az életedért küzdened. Ijesztő gondolat.
Az ember a nyolcvanas években még nem szokta meg a számítógépet, és a szó szoros értelmében nem barátkozott meg vele. Az utolsó közel 30 évben azonban vagy beletörődtünk abba, hogy lusták vagyunk, ki vagyunk szolgáltatva a digitális eszközöknek, és ezért azt mondjuk, hogy nagy segítség a számítógép az életünkben, pedig titkon még mindig rettegünk, hogy lefagy, elromlik, kidob, betölt, nem tölt be stb. és onnantól kezdve nincs B-tervünk, mert már számítógép nélkül azt sem tudunk kidolgozni. Vagy tényleg eljött a vízöntő kora, amikor minden technikai újítást nyitott lelkesedéssel üdvözöl az emberiség, és boldog naivitással, a tudásnak örülve, új felvilágosodás korszak vette kezdetét. A mi életünkben nem fog elválni, kinek van igaza. Az viszont mindenképpen elgondolkodtató, hogy most önmagunk hozunk létre identity disc-et, akár egy social network adatlap kitöltésével, akár egy blog létrehozásával, szeretünk magunkról digitális lenyomatot készíteni, míg 1982-ben ez a gondolat gyanakvást szült.
A film az elsők között próbálta meg áttörni a számítógépes grafika és az élőszereplők közötti falat, amit úgy oldottak meg, hogy eleve virtuális világba helyezték a szereplőket. Érdekes módon a kibertérben játszódó akciójelenetek vizuális hatása nem volt bántó, vagy gagyi, nyilván a néző nem hülye, és egy 1982-es filmen nem kéri számon az Avatar filmkészítési újdonságait, izgalmas kísérleti animációs betétnek tűntek ezek a részek, bár a birodalmi harcosok kosztümjében feszítő tower guardianeket, és a timpanon alakú birodalmi lépegetők designját azért tovább lehetett volna gondolni, hiszen ezek főként rajzolt figurák. Inkább akkor gagyi a film, mikor a fejlesztő hatalmas cég high-tech kütyüivel akarják lenyűgözni a nézőt, na, ez nem sikerült, az ilyen filmeknél mindig kiderül, hogy az ember fantáziája meg sem közelíti az ember képességeit, és inkább nevetséges hatást vált ki a sok villódzó, neonszínű bizgere. 15 évvel a készítése után nyilván ciki volt a film, 30 évvel később azonban már retró.  
Mindezt azért írtam le, hogy senki se gondolja a következő sorok után, hogy a látvány miatt nem tetszett a film. Mert nem tetszett, de ennek semmi köze nincs a formához, csak a tartalomhoz.
Rögtön az elején: nem értem, miért Tron a film címe. Tron egy katona, aki segít a főhősnek eljutni a központi processzorhoz, bár a nevét valóban sóhajok közt ejtik ki a nők, a férfiak pedig példaképükként néznek rá, Tron mégsem győz meg. Mivel ő csak egy adathalmaz, és ezt tudja is magáról, a hősiessége értelmetlen, az önfeláldozása nem áldozat. További probléma a felületes történetvezetés: ha bekerülnék a számítógépbe, akkor azért csak meg lennék zuhanva kicsit, csak megijednék, hogy látom-e valaha a családomat, hogy jutok ki innen, kijutok-e egyáltalán, és nem pedig a világ legtermészetesebb közegeként kezelném a számítógépes alkalmazást. Jeff Bridges karaktere ezen nagyjából annyira bosszankodik, mintha beszakadt volna a lábkörme: jól van, kellemetlen, de pontosan tudja, hogy mit kell tennie, hiszen kéthetente előfordul. Egyszer nem derül ki, hogy hová mennek, és ott mi fog történni, mi a terv, van-e terv. A film vége pedig egyszerűen rettenetes: a Disney hagyományokat követve, a jó elnyeri méltó jutalmát, és minden pipacs kinyílik, de ezt egy a kistányér szemű Hófehérke társaságában el is várjuk, azonban ahogy virágba borul a kibertér, annál giccsesebb látványt keveset láttam.
A Tron elgondolkodtató alkotás, ami filmnek nem túl élvezetes, de időutazásnak és összehasonlítási alapnak tökéletes.

 

Most sem szeretem, de régen kifejezetten rosszul éreztem magam a „kis aranyos” típus társaságában, aki kötött pulóverjét oly esetlenül bájosan tudja magára tekerni. Unalmas, önbizalom hiánnyal szenved, folyton megerősítést kell adni neki, a legdurvább estéjén akár két pohár bort is elfogyaszt, és persze őt nincs szíve senkinek megbántani. Semmilyen érzéki vonás nincs benne, és később mikor beletörődik, hogy ő pontosan ilyen, onnantól kezdve rá is játszik, és a hajgumiból nagy természetességgel kikunkorodó rakoncátlan tincseit mindig a füle mögé simítja – mintha attól, mert szerény, kisvirágos ezüstgyűrű van a kezén, ez a mozdulat mást jelentene, és nem ugyanazt. A kisaranyosok mellett mindig nagydarab, közönséges harci mamutnak éreztem magam, erről persze nem feltétlenül ők tehetnek. A war mammoth, ha mégis jobban tetszik a férfiaknak, mint szemüveges évfolyamtársa, az –jobb, ha tudom – egyedül annak tudható be, hogy feltűnőbb, egyébként természetesen a kötött pulóveres befont hajú kis aranyos lányoknak vannak csak igaz, őszinte emberi értékei – mint a könyvek vagy a gyerekek, pláne a gyerekkönyvek szeretete.
 
A kisaranyosnak a prototípusa Meg Ryan, de ide tartozik még Winona Rider, 
Zooey Deschanel, Amélie-Audrey Tautou és hajdan Sandra Bullock is. Emiatt nem néztem meg sosem ezeket a megryan-tomhanks filmeket, mert számomra eleve hiteltelen, hogy valaki választja a kis aranyost, és nem csak egyszerűen ő maradt, ha a nagyvadnak (lsd még mamut) nem kellett. Mivel annyit tudtam, hogy ezek ketten összejönnek, abból indultam ki, hogy a sztori akkor biztosan olyan életszerűtlen alaphelyzetre épít, amitől végig nem lehet majd elvonatkoztatni.
 
Nahát, nagy marha (mamut) voltam. A rendező felülmúlta a várakozásaimat: tökéletesen jól ismeri a kisaranyos típust, és eleve nem versenyezteti olyan fórumokon, ahol meg kell jelenni. Rádión vagy interneten keresztül a félszeg pózok kevésbé átlátszóak, így a történet, ugyan mese, mely csak minimális sansszal történhet meg a nézővel, de megtörténhet. Mint a lottó ötösről nővérem szokta mondani: addig gondolatban sem tudja szétosztani a pénzt, amíg nem vett legalább egy szelvényt.
 
Akkor tehát a kiinduló pont kipipálva: kedves szerelmes történet, mely veled is megtörténhet – ha esetleg „véletlenül” akkor nézed, amikor facéran tengeted az életedet, érzed: van remény. És innen szét is kell választanom a két filmet: az első (A szerelem hullámhosszán) közben végig feszengve-zavartan fintorogtam, fárasztó is volt, lassú is, bárgyú is, de a barna rúzsok, a bakancs, a hosszú ballonkabát, a kockás ing nosztalgikus, és szomorkás emlékeket ébresztett bennem a dicső kilencvenes évek iránt. Ma már az egyedül búslakodó párnélküli embereket szinglinek hívják, és ugyan vigaszt nem hoz nekik ez a film, viszont mindenképpen növeli az önbizalmat: ha nekik, a középszerű, közhelyes, csúnyácska embereknek sikerült, akkor mindenkinek sikerülhet.
 
A szerelem hálójában szintén 90-es évek, de a témából adódóan borzasztó modern: 1998-ban az informatika órán még azért kaphattam ötöst, ha tudtam egy emailt küldeni a tanárnak, nem hogy emailen ismerkedjek meg valakivel. Totális forradalom! És nem csak a tematikában, hanem az önmagára szarkasztikusan kikacsintó humorban, az idősebb, magukat ezért kicsit felülről, kívülről tekintő szereplők miatt is. A jelenet, amikor a harmincas éveiben járó jegyespár megvallja egymásnak, hogy nem szerelmesek a másikba, Woody Allen érzékenységét juttatta az eszembe. Lám, lám – nem is az a legszörnyűbb dolog, ha őszinték vagyunk magunkhoz. Ha át mered gondolni az életedet, és az örök kétely mételyét kivágva magadból, tudsz valamilyen döntést hozni, akkor akár kellemes önismereti trip is lehet egy szakítás.
 
De a legfőbb tanulság mégsem ez. Hanem hogy negyvenhez közel a pasztellszínű kötött pulóver is jól állhat. Bárkinek.