mrskowalski 2010.08.26. 22:00

Szakasz

Valószínűleg erre emlékeztem, amikor az izzadt lövöldöző katonák képe villant be, és igen: pont olyan volt a film, mint amit az Apokalipszistől vártam: terepszínű, erőszakos, amerikai, és ha nem lenne oximoron egy naturalista háborús filmről már csak az ezertonnás súlyú témaválasztás miatt is, azt mondanám, súlytalan, vagy legalábbis mélység nélküli.

Apu hagyományait követve Charlie (miért van az, hogy egyetlen vietnami filmben sem hívnak egy szereplőt sem Charlie-nak? nyilván jó magas labda lenne valami hülye poénra) a nagyinak írt levelek apropóján végig monologizálja az eseményeket, és mint kezdő buzi a gőzfürdőben, szűz szemlélődő rezonőrként kommentálja a háborút. Személyiségfejlődése lépéseiként mintegy a naivitását levetkőzve újabb mélységeit fedezi fel a gonosz háborúnak:
1.       drogoznak
 
2.       embereket ölnek meg a fronton
 
3.       embereket ölnek meg a faluban
 
4.       kegyetlenül kivégzik az amerikai katonák az ellenséget a faluban
 
5.       amerikai katonák ártatlanokat ölnek
 
6.       és végül a csúcsgonoszság: amerikai katonák egymást mészárolják le
Akkor szemünkbe vágják a nagy igazságot: ember embernek farkasa. Csak nem? Ugye azért a háborúban is mindenki egyformán ember?! Ugye mindegynek kell lenni, hogy vietnámit vagy amerikait ölnünk meg? Oliver Stone embere az embertelenségben akkor háborodik fel és szánja el magát cselekvésre, amikor az emberséges amerikai katonát öli meg a romlott, belülről gennyedző honfitárs. Semmi baj nincs ezzel az állásponttal, vitathatatlanul jó szándékú döntés volt erre a magaslatra helyezni a kamerát, és innen venni az eseményeket, csak ha mindent megmutatunk, és sehová nem hajlik be a dzsungel, ami legalább árnyékot vetne az arcokra, akkor nekem már semmilyen feladatom nincs. Nem kell gondolkozni, minden bölcsesség felbuggyan a fiúból, mint agyonvert katona szájából a halál egyértelmű toposzaként a vér. A nézőre csak az marad, hogy egyetértően bólogasson, vagy szörnyülködve csóválja a fejét – egy nappal az Apokalipszis után, provokálásnak éreztem a Szakaszt. És ez baj? Hagyom magam provokálni? Persze hogy hagyom! Hagy szóljon! Jól esik azon dühöngeni, hogy milyen szájbarágós ez már, jajj, Charlie, téged sem ezért a szerepért szeretünk, William Defoe – yeah, Jesus vagy itt is! bakker, az Akadémia nyilván csupa cserzett arcú, szétlőtt seggű vietnámi veteránból állt, akiknek a 60as évek zenéjére részegen, befüvezve egymást karolgató táncoló katonák összképe olyan fokú nosztalgiával és bűntudattal vegyes megvilágosodást okozott, hogy azonnal pár Oscarral kellett jutalmazni a szintén veterán rendezőt??
Már miközben magamban puffogok, örülök, hogy megnéztem. Az hatalmas luxus, hogy erről lehet gondolkozni, beszélni, felháborodni, és nem a mindennapi operatív feladatokról. A Szakasz elvitt valahová, ahol nincs főnök, fizetés, bevásárlás, gyerek, pénz, lakáshitel, munkatárs, fogyókúra, ellenben van Gonosz és Jó, Élet és Halál, és Gondolat.
Szeretem a filmeket.

Semmilyen különösebb apropója nem volt annak, hogy pont ezt a filmet néztem meg, hacsak az nem, hogy múlt héten a nagy újranézési hullámban a Forrest Gumpot láttam, és a vietnámi háborús jelenetnél megfogalmazódott bennem az érzés, hogy néznék vietnámi háborús filmeket.

Aztán azt is láttam, hogy valamikor korábban a kritikustömegen már bejelöltem az Apokalipszist, ráadásul zseniálisra értékeltem, merthogy tudom én, hogy láttam valamikor, még talán a 80-as években az m1-en, csak nem emlékszem, nagyjából egy kockájára sem. (azt nem számolom az emlékek közé, hogy „mintha izzadt félmeztelen katonák lövöldöznének gépfegyverekkel, és van egy olyan jelenet is, amikor füves cigit szívnak, nem?”)
Teljesen meglepett. Nem ilyenre számítottam. Az elvontsága, a pszichopatizmusa, az őrület, a borzalom „the horror”. A világvége, és az előtte bekövetkező szörnyűségek. Sokkal szájbarágósabbnak hittem, ez persze az én elfogultságom, de mégiscsak amerikaiaknak készült film, gondoltam. Az út végére komoly metamorfózison áteső százados gondolatai semmi újdonsággal nem szolgálnak: a háború szörnyű, bele lehet őrülni, akik a központból adják a parancsokat, azoknak lövésük sincs arról, ami kint van a dzsungelben, itt mindenki elmebeteg – de attól, hogy közhely, még ez mind igaz, vagy pont attól közhely, hogy annyira igaz. Coppola kétséget kizáró hite, vallásos fanatizmusa zavarba hozott. Nektek nem szokott olyan érzésetek lenni, hogy nem normális a rendező, hogy láthatóan ő maga is beleőrült a verejtékes arcok közelijébe? Jó, lehet, hogy azért gondolom ezt, mert az 53 perccel hosszabb rendezői változatot néztem.
Marlon Brando pedig félelmetes figura: nagydarab brutális bennszülött, európai kiábrándultsággal, kíméletlenül lefelé görbülő szájjal. Amikor full camouflageban hangtalanul megjelenik, akkor tudhatod, az élet és halál egyetlen kegyetlen mindenható ura jött el szörnyű igazságot osztani - ítélkezés nélkül.
Megszakítással néztem, mert közben leállítottuk, mikor beszélgettünk arról, hogy akkor hogy is volt, miért is tört ki a vietnami háború, mikor és ki kezdte, ki mire is emlékszik, aztán mikor senki semmi konkrétumra, csak hogy valami irdatlan hosszú volt, és zabálta az amerikai elnököket, inkább megnéztük a neten. Kiderült, hogy jól emlékszünk, hogy nem emlékszünk: az okokat teljes homály fedi, sokkal inkább ködösítés, politika, erőfitogtatás – erre a káoszra kontráz rá Kurtz „Káosz” Ezredes.
Oktatják a film jeleneteit, amelyek 90 százaléka klasszikus – 2010-ben azonban már csak arról tudom, hogy klasszikus, hogy felismerem Bill Kilgore bögréjében Quaritchét, vagy a lángoló dzsungelről azonnal bevillant, hogy „az anyatermészet összebrunyálja magát”.  A drogtól túlfűtött, narancssárga árnyékot vető vietkongok látványa, vagy a Wagner zenére történő bombázás érthető, hogy mitől ütött 79-ben akkorát, de az is érthető, hogy most miért tűnik BTK-s performansznek, művészettel átitatott „Mondanivaló”-nak.
Coppola mozija azonban szép, és mélységesen humánus. Nincs mit megbocsátani neki, nincs szüksége arra, hogy a 21.század hiperrealizmusából lenézően és elnézően tekintsünk a nagypapa háborús emlékeire. Hatásos akart lenni, ezért hatásvadász lett, volt mondanivalója, ezért mondta, utaztatni akart, ezért LSD-t adott, hivatkozási alap akart lenni, ezért közhelyeket tett bele, brutális példát akart statuálni, ezért nemcsak mindünk kezét, hanem szemét és agyvelejét is beletette a lángokba.

mrskowalski 2010.08.23. 00:27

Prológus

 

Gyakran járok moziba, meg otthon is sok filmet nézek. Nem letöltve, ahhoz nem is értek, Pifet pedig szégyellem ilyesmire megkérni, szóval gyűjtöm, veszem, rendelem az eredeti filmeket. Illetve ezt is inkább Pif csinálja. Én nézem a filmeket, néha ugyanazt sokszor egymás után. Lehet, hogy igénytelen dolog, de sokszor tudnék rántott húst enni hetekig. Az utóbbi időben újra is nézek filmeket, részben klasszikusokat, hehe, akár sznobizmus, akár nem, részben személyes sztorik miatt nekem kedves filmemlékeket. Részben meg olyan filmeket, amik másoknak jelentenek kedves emlékeket, de meggyőznek, hogy nekem is fog tetszeni, aztán vagy igen, vagy nem, de amikor nem, akkor általában kiderül, hogy az ajánló is vagy jó tizenöt éve látta utoljára, amikor még a kedvenc együttese az REM volt. Nem baj, minden filmről lehet gondolkozni, beszélgetni, vagy ha a filmről sokat nem is, arról az emberről mindenképpen, akinek fontos volt, hogy megnézzem.
Szóval filmekről lesz szó, mindenféléről. Nem az IMDBtop250, vagy az 1000film, amit látnod kell, vagy a hét összes filmbemutatója következik, hanem azok a filmek, amiket megnéztem, és eszembe jutott valami róluk, vagy csak megnéztem, és leírom, hogy mit gondolok róluk, vagy nem néztem meg, de leírom, hogy miért szeretném megnézni.

Már 20 éve is szerettem is filmeket, láttam is egy csomót, de nem írtam róluk naplót, összesítőt, és nem emlékszem mindre, vagy sokszor csak arra nem, hogy tetszett-e. Most legalább ez meglesz. Tudni fogom, hogy mi volt most a véleményem, legfeljebb megváltoztatom 10 év múlva.

süti beállítások módosítása