Az egyik legnagyobb félelmem, aggodalmam, hogy valami félreértés, tévedés, elővigyázatlanság, ügyetlenség katasztrófához vezet. Hogy az addigi idill összeomlik, és megállíthatatlanul elindul a lavina. Ilyenkor hangosan nyöszörgök, eltakarom a szemem, fogom a fejem, mint Magdi anyus, és csak azt bírom mantrázni, hogy „jajj, ne, tudtam!, ne mááár, ne csináld, istenem, hogy nem látod? vak vagy?, fuss már oda!! annyira éreztem!” stb. A Pokoli leckében pontosan ez történik. A négy kissrác egy gyerekes csínynek indult súlyos testi sértés következtében intézetbe kerül, és ettől a ponttól visszafordíthatatlanul drámába torkollik az addigi életük – maga a film pedig ettől a ponttól kezdve langyos, de manipulatív unalomba. Markáns választóvonal húzható az első rész nosztalgikus, epikus történetvezetése és a tárgyalótermi bosszú között. Amikor a manhattani utcákon csavargó fiúk korántsem problémamentes, de mégis békés, harmonikus mindennapjait mutatják be az alkotók, az jutott eszembe, láttunk már ilyet, ezerszer, számomra a legszebben ábrázolva a Volt egyszer egy Amerikában. De Levinson nem Leone: jól vezeti a gyerekszínészeket, jellemző sztorikat emel ki a mindennapokból, de mégsem fog el később sem – amikor a visszaemlékezésekben erre dramaturgiailag nagy szükség lenne - a boldog gyerekkor utáni vágyódás. A második etapban pedig érezhetően visszaesik a minőség, akár a felnőtt főhősök színészi játékát, akár a történetvezetést, a jellemábrázolást tekintjük.

Nézzünk néhány példát: a két felnőtt gyilkosról rögtön első bemutatásukkor a narrátor elmeséli, hogy 16 éves koruk óta életüket visszaeső bűnözőként tengették, több ügyben is emberölés miatt nyomoznak utánuk. Ez két okból is aggályos: semmi értelme felmenteni őket a volt nevelőtiszt kíméletlen hidegvérű megöléséért, mert – ahogy a záró kockákból kiderül - néhány éven belül bűnözőként halnak meg, másrészt számomra érthetetlen, hogy miért viselkednek a tárgyalóteremben és azon kívül is úgy, mint gyámoltalan, báránylelkű kisdiákok, ha egyszer dörzsölt keményfiúk.

A fegyőr, akit tanúként idéznek be, semmit nem tagad – ne hülyéskedjünk már! Azok az emberek (ÁLLATOK!), akik ilyen szörnyűségekre képesek, nem attól fogják összehugyozni magukat, hogy eskü előtt vallanak.  Mindent töredelmesen, lelkiismeret furdalástól elgyötört arccal bevall – csak azért mert erre rákérdeznek. Ugyan már, ez nevetséges, teljesen hiteltelen, csak mivel a filmbéli vád mindössze erre épít, különösen bosszantó mellényúlás: enélkül ugyanis nem tudtak volna semmit bebizonyítani. Érdemes lett volna megfélemlíteni az egykori keresztapa által, vagy megzsarolni, esetleg úgy csűrni-csavarni a szót, hogy ellentmondásba keveredjen, vagy a torz igazára építeni, de így nem látom be, mitől támadt volna fel benne a lelkiismeret.

Azt tudja valaki, hogy miért van az, hogy azokban a filmekben, ahol millió nagy nevet összecsődítenek, hogy egy epikus, korokon átívelő alkotást hozzanak össze, olyan gyakran csak a mellékszereplők tudnak érdemi színészi alkotást produkálni, a főhősöktől pedig maximum silány igyekezet telik? Brad Pitt például mindössze kirúzsozott szájú Joe Black-ként csücsörít, Jason Patrick alakításával pedig nagyjából a Jag-ben szerepelhetne, miközben Dustin Hoffman a tőle meglepő szerepben is kiemelkedően játszik, De Niro-ról nem is beszélve.  

Igaztörténet, sok-sok könny, összeborulás, gonosz börtönőrök vs istenfélő kisfiúk, összetartás, erős zene. Az egész rendkívül tipikus, kiszámítható, hiába megrázó az alapul szolgáló mű. Nem rossz film a Pokoli lecke, de ez így kevés, vagy még a Remény rabjai, az Egy becsületbeli ügy vagy a Volt egyszer egy Amerika előtt ajánlom megnézni.