Az ilyen élményért találták fel a mozit, ezért érdemes filmet nézni! A Memento gondolatébresztési faktora az egekben, a röhögéstől a sokkoló katarzisig széles spektrumon mozognak a kiváltott érzelmek, a bravúros narráció végig izgalomban tartott sokadik nézésre is, a karakterek centire eltaláltak, a történet pedig újra és újra értelmezhető: egyre nyomasztóbb alternatívák derengenek fel.

És hogy a klasszikusnál maradjak, nézzük, mik a tények.

Fact 1: Az ötlet zseniális: végy egy krimit, vágd félbe, az egyik felét kezdd el elölről hátrafelé, a másik felét pedig a végétől az eleje felé mesélni, majd a csúcsponton a két szálat ütköztesd. Ez a dramaturgia nem feltétlenül a legeredetibb, de a film noir sötét hangulatát bámulatosan stílusosan húzza alá.

Fact 2: Pedig a sztori egyszerű: a kirakós alapján ki kell nyomozni, ki ölte és erőszakolta meg a főhős feleségét. Mégsem Bosszúvágy. Az utolsó kockáknál jövünk csak rá, vagy hisszük, hogy rájöttünk, hogy mégsem olyan szimpla ez a történet. Ha nincs gyilkosság, akkor nincs gyilkos – mégis akkor ki a francot öltem meg?

Fact 3: Nolan ezzel a filmmel beírta magát a filmtörténetbe. Többszörös díjnyertes filmjéről akkor még nem tudtuk, hogy az eredeti elképzelésekkel bíró rendező számára tipikus konfliktust dolgoz fel: később is a belső feszültségekkel teli személyiségek izgatják.

Fact 4: Azonosulás: a pár perces blokkok törvényszerűen elérik, hogy a néző együtt érezzen a főhőssel. Összezavarodva, az igazságot keresve, mindenhol a hazugságot látjuk, és Leonard gyanakvása átragad ránk. Azonosulni nem nehéz: a körülöttünk széteső világban mozaikokból rakjuk össze a kirakóst, de a kép mindig mássá áll össze, attól függően, hogy kitől kapjuk az utolsó kockát. A sármos, szőke kék szemű főszereplőben, a bosszú amnéziás angyalában, nem szabadul el a vérszomj, kényszeresen igyekszik kontrol alatt tartani a környezetét és megszűrni a kívülről érkező benyomásokat, információkat – miközben nem veszi észre, hogy saját szubjektuma ugyanolyan személyiség, mint mindenki másé körülötte: befolyásolja a saját céljainak megfelelően.

Fact 5: Magyarázatok: pontosan a „senkiben sem bízhatsz, csak magadban” kiindulópontja miatt a film legvégére (ami a történet eleje, vagy legeleje, vagy közepe?) már mi sem tudjuk biztosan, hogy mi is történt. A tökéletes paranoiában ugyan próbálunk keresni ésszerű magyarázatokat, de folyamatosan motoszkál bennünk a nyugtalanság, és kétségbeesve pörgetjük vissza (előre) az emlékeinket, hogy kitől is jött az infó, és az mennyire megbízható. Megoldás nélkül semmit nem értünk, és az öncélúság egy önmagába visszatérő többszörös mátrixot eredményez, az pedig kényelmetlen, nyomasztó, és főként bizonytalan.

Fact 6: Ősi és modern: a test, mint élő notesz az egyetlen biztos pont, a tetoválások bejegyzésekként, örök, kitörölhetetlen mementoként figyelmeztetik az emlékezetében nem bízó Guy Pearce-t (akit ebben a filmben láttam első alkalommal), miközben polaroid képekhez fűzött kommentek segítik az eligazodást, amikor éppen felöltözve próbál támpontot keresni. Ez a kettősség a rugalmas és megváltoztathatatlan, a mobil és merev, a betonszilárd fundamentumok és pillanatnyi benyomások szimbólumaként végigkíséri a filmet.

A Memento kortalan, felesleges faksznik nélküli, egyszerűen tökéletes alkotás, ami bármikor képes elgondolkodtatni, mert semmit sem szögez le, és minden mondata mögött ott a kérdőjel.

Ugyanis a tények csalókák, az impressziók biztosak. Vagy fordítva.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.