Az elején gyorsan leszögezem, hogy a csattantót le fogom lőni. Már csak azért is, mert én is úgy láttam a 127 órát, hogy tudtam, miről szól (ki nem?), és az ismert katarzis semmit nem vont le az értékéből. Eleve az „igaz történet” jelző olyan magas labda, amelynek esetében mindig máshogy ülünk le mozizni, nem véletlen, hogy egy teljes tévécsatorna épít erre az alaphelyzetre. Danny Boyle filmje azonban olyan távol áll a Hallmark színvonalától, mint a János hegy a utahi Zion Nemzeti Parktól.

 
A rendező korábbi filmjei jellemzően zaklatott, mozgalmas, dinamikus alkotások voltak, ahol a klipszerű képi világnak (pl. osztott képernyő, felpörgetett mozgásformák, villódzó fények), a tempónak, vagy a sebesség nagy amplitúdójú váltakozásának kifejezetten nagy szerepe volt, ehhez képest a 127 óra, a röghöz kötött szereplővel, a beszűkült térrel és elmével szokatlan kihívásnak tűnik egy laikus számára. Nyilván nem véletlen, hogy csak filmrajongó vagyok, és nem filmkészítő: felőlem akár tökéletes unalomba is fulladhatott volna másfél óra egy helyben ácsorgás, ez a film azonban remek példája annak, hogy mennyire nem kell a nézőnek unatkoznia azért, mert az akció minimális, és a főhős mindössze eszik, iszik, vizel, vagy pont ő unatkozik. A feszültség minden percben maximális, gyomor a torokban, pulzus az egekben első perctől utolsóig, annak ellenére, hogy Danny Boyle-os eszközökkel ennek a filmnek leginkább az intrójában találkozhatunk, mint a kapkodó összepakolás, rohanvást készülődés, országúti autózás és hirtelen lassítás. A tempó ilyenformán való látványos felfokozása egyértelműen túlzás, mégis, azon kívül, hogy egy extrém sportolótól ez hiteles, ez teremt bámulatos kontrasztot a később bekövetkező beszorult élethelyzettel, a teljes adrenalin függőség szemben a totális ingerhiánnyal.
 
És onnan? Onnantól jön az igazi kihívás, az abszolút extrémitás, felmérni, hogy itt döglik meg, ha nem talál ki sürgősen valamit, aztán a tehetetlenség kudarcától ugyanezt a gondolatot elvetni, és feladni mindent, és az emlékekhez nyúlni, ha már a palack energiaitalhoz nem lehet, mert az a kocsiban maradt, hallucinálni, ábrándozni, természetesen vízről, meg ismét a palackról. És jobb híján elszámolni magunkkal, meg a faszságainkkal, amik ide vezettek, a pökhendi arroganciánkkal, hogy azt hittük, mindent tudunk, és lehet büntetlenül szórakozni a természettel, vagy akár hogy az önzés nem egyenlő az önállósággal. Lehet számvetést készíteni akár egy szarkasztikus interjú formájában (ami a film egyik legjobb jelenete), vagy egy youtube-ra szánt videóval. És aztán amit még lehet: újra próbálkozni, meg újra.
 

Lenyűgöző szépségű a bravúrosan fényképezett táj, de az igazi csoda maga az ember, és az életösztön. Aron Ralston, a szimpatikus hegymászó kalandja pozitív kicsengéssel zárul, szinte hurrá optimista a film vége, na, de ha egyszer ez történt, nincs mit a készítőknek szemre hányni, még akkor sem, ha jellemfejlődés nem volt, tanulságot pedig inkább mi vonunk le, mint hősünk. De az is világos, hogy aki a puszta túlélés érdekében levágja a kezét, az nem "hős". Csak egy szerencsétlen, aki felmérte, hogy nincs más választása, de van mersze, és ereje, nem emberfeletti, hanem pont hogy nagyon emberi. A 127 óra alkotói pedig hisznek az emberben, ez minden kockáról kiderül. Mert van értelme életben maradni, sőt csak ennek van értelme, és ha a keze elvesztése árán kap valaki még egy esélyt, annak azért igazán lehet örülni.

mrskowalski 2011.02.09. 00:20

LEHELLET MEGSZEGIK

 

Végre! Színészek! Üdítő volt ismét látni őket! A király beszéde a klasszikus brit színi iskola mesterműve: Shakespeare idézetek, álomszép kiejtések, parádés rezdülések, gondosan megválasztott szereplőgárda, elegáns, visszafogott előadásmód, és egy színpadra kívánkozó darab (Ancsa: szinkronizálva semmiképpen nem ajánlom!). Az első perctől kezdve átadtam magam a természetes, könnyed, fesztelen játéknak, lebilincselő volt, ahogy a hirtelenharagú ámde kiváló humorérzékű yorki hercegből, esendő hétköznapi ember válik, és megnyílik a melegszívű logopédusának, majd amolyan szigetországi, vagy ha tetszik felsőházi arisztokrata barátság alakul ki közöttük: végig hűvösek, és távolságtartóak maradnak, de a diszkrét célzások, apró nyelvi kétértelműségek, kérdőn felhúzott szemöldökök mögött a hála, és az egymás iránti tisztelet örök kapocsként köti össze őket – mert hogy igaz történetről van szó. A hülye angolok, angol hülyék pont olyanok ebben a filmben, amilyennek Jane Austen óta képzeljük őket: karót nyeltek, könnyen zavarba hozhatók, felsőbbrendűként viselkednek, és meglepően (ön)ironikusak. A prototípus Durci Darcy, akinek gátlásos, de gőgös karakterét itt tökéletesre csiszolja Colin Firth: minden eddiginél megejtőbb az igyekezete, az önmagát és neveltetését megerőszakoló gyakorlásai, a vulgáris kitörése, az államférfihoz méltó felelősség vállalása.  Persze lehetne ajnározni a többi színészt is, de csak Helena Bonham Carter karakterét jegyzem meg, ugyanis kifejezetten örültem, hogy végre normális szerep találta meg, és nem valami őrült, torzonborz, idegroncs figurát alakít, azokba már kissé beleripacsult.

Aki a történelmet minimálisan ismeri, vagy látott már életrajzi filmet (vagy egyáltalán látott már filmet, vagy ismer embereket), annak a sztori nem fog meglepetést okozni, ugyanis váratlan fordulatokban nem bővelkedik, de mivel ez egy alaposan megmunkált Film, ennek ellenére is végig izgalomban tartott. Szorítottam a szerencsétlen B-B-B-Bertiért, hogy ökögje már ki végre egybefüggően a népébe lelket öntő beszédet, és akkor végre nyerje már meg Anglia a világháborút, mert hát ha nem sikerül, akkor egyértelmű, hogy minden elvész, ki fog akkor az embereknek hitet adni? Mert a film meggyőz engem, hogy ez a beszéd döntő volt a harcban, és az ellenállás megszervezésében. Ugyanis hiába egyszerű a forgatókönyv, és sejthető a végkifejlet, a remek színészek, a jól időzített történetvezetés, a tömör és szellemes dialógusok, a találó zene pontosan azokat a húrokat pendítik meg, amik – ha rojtosra nem is kaparom a karfát - mégis odabilincselnek a székhez. Bár én amúgy is kedvelem a korhű, kissé dokumentarista jellegű, hitelességre törekvő történelmi filmeket, pláne ha meg van spékelve egy kis valódi eseményeken alapult hazugsággal, hát ez van: szívesen elhiszek bármit, ha jól mesélik. Nyilván, az én VI. György ismereteim kibővültek és színesedtek most A király beszédével.

De az is igaz, hogy pont a langyos katarzis miatt nem életem filmje, viszont kivételesen igényes, színvonalas munkának tartom, amit tartalmas szórakozás lesz újranézni bármikor. A film címét pedig jól megjegyeztem: Colin Firth-höz méltó volt az a lekicsinylő tekintet, amivel a pénztáros srác őkirályi méltósága végigmért délután, amikor megszólaltam: A király nevében - re foglaltam két jegyet… J

 

Az egész ott kezdődött, hogy bosszantott, hogy a Kick/Ass tizenéves főhőse az Alkony sugárútra utal a katartikus csúcsponton az Amerikai szépséggel és a Sin Cityvel egy kalap alatt, én meg még nem is láttam.  Aztán meg nem elég, hogy amerikai tinik idézgetnek ebből a filmből, még az IMDB top250 listáján is a 32. helyen szerepel. Szóval nyilván meg kell nézni, mert vagyok annyira sznob egyrészt, másrészt persze érdekel is. Meg is rendelte Pif a filmet, ahogy azt kell, de a dvd borítója csendes viszolygást váltott ki belőlem, íme:

Ugye, hogy félelmetes ez a márványlépcsős hangulat? Még tán énekelnek is benne??

Így aztán mindig csak tologattam, hogy megnézzük, szerencsére van elég film, amibe totálisan bele lehet buzulni, ugye az sosem árt, ha a Gyűrűk ura hetvennyolcadjára is lemegy, szóval húztam, halogattam. Míg aztán egy üveg bor, és a tudat, hogy már csak egy hét van hátra a szabimból, és addig mindent (de tényleg mindent!) el kell intéznem, rávett, hogy megnézzem.  

 

Na, ez után az izgalmas felvezetés után, nem nagy truváj kitalálni, hogy két lehetőség van: vagy fényezem a klasszikust, vagy lehúzom, mint érdemtelenül magasztalt hamis etalont. Polírozni fogok, mert nekem kifejezetten nagyon tetszett, és kizárólag olyan hiányosságai vannak, amik a korából adódnak, mert az való igaz, hogy a tempója nem a 21. század ingerküszöbéhez van kitalálva, és a melankolikus, könnyfacsaró romantikus szál, a fájdalmas hegedű szólókba burkolt melodráma a film második felében tényleg minden észérv ellen való, de ezek eltörpülnek az érdemei mellett.

 

Egyrészt itt van a film első fele, amikor olyan ironikus narrációval fűszerezett film noirt kapunk, ami a Kiss Kiss Bang Bang atmoszférájára hajaz, cinikus ki- és beszólások, amik a filmkészítők nimbuszát lerombolják, és nevetségessé téve azokat, leleplezik a nézők megtévesztésére szolgáló insider trükköket. Mélyebbre menve pedig, az álomgyári rothadást, és a letűnt korok megroggyant, tubarózsa illatú, viaszbábú sztárjait  kegyetlen szánalommal ábrázolja Wilder. Nem kertel, nincs diszkréció, nincs egymásnak falazó bennfenteskedés. A rajongott „celluloid én”-t nem magasztalja, hanem távolságtartó gúnnyal, és teátrális túlméretezéssel kaviár, pezsgő és arany cigarettatárcák díszletei közé helyezi. Pontos és kíméletlen alkotás: Wilder tudta, hogy mi a dörgés, hogy mit jelent az üresedés a díványon, hogy a filmsztárok csak egyfajta hollywoodi csürhe, hogy a reflektorfényre úgy reagál a közönség, mint legyek a mézre, és hogy egy jó rendező egyszerre férj és komornyik.

 

De van azért itt egy komolytalan tény, amire felhívom a figyelmet: az 1950-es filmben a Paramount stúdió multi környezetében a világ legtermészetesebb módján ballonos víz automatát használnak – szóval minden romlottsága ellenére is, van mit tanulni odaátról.