Nem volt szándékom, hogy megint kérdéssel indítsak, de ennek miért ez a címe? A kismértékben terápiás céllal írt bejegyzés végére hátha megértem.

A sokszálon futó vígjátékokban az a jó, hogy mindenki megtalálhatja a neki szóló üzenetet, érezhetően az a’la carte filmek menüjében egyértelmű, hogy mindenkit ki szeretnének szolgálni, az érettebbeket, a fiatalokat, a átlagembert, a különlegeset, a szépet, a csúnyát, hogy minden néző a neki szóló üzenettel távozhasson a moziból. Jellemző alapfeltétel ebben az esetben a pazar színészgárda, hiszen mindenkinek a kis szerepéből kell a legtöbbet kihoznia, miközben a karaktert a lehető legkönnyebben beazonosítható, de mégis egyedi jegyekkel érdemes felruházni, illetve mivel nem egy húzónév szerepel a stáblistán, hanem öt, máris könnyebben produkálható a siker, és akkor jöhetnek az olyan szellemes kifejezések, mint: X.Y jutalomjátéka. Cinizmus vagy nem, gyanítom, hogy a semmitmondó, uncsi, felületes történeteket is könnyebb mainstream sztárokkal eladni, hiszen ilyenkor a film erénye, hogy a szereplőgárda brillírozott. Broáf.

A Crazy, stupid, love kapcsán sem kell tanakodnunk azon, hogy mi végre a húzónevek, a fenti alternatívák közül szabadon behelyettesíthető bármelyik. A szentimentális, helyenként vicces történet Steve Carell saját korábbi szerepeire reflektáló játékán múlik leginkább, aki hihető ugyan, de a története érdektelen marad. A többiek figurája pedig egyértelműen egydimenziós: a menő srác a bárból mitől lett egy szempillantás alatt hősszerelmes, ez nagyjából annyira realisztikus, mint a photosopolt hasizma, a feleség viszonya a férfiakhoz, legyen az a férje vagy a kollégája, teljesen megalapozatlan, a szerelmes kamasz pedig a sokadik szúros-kamerába-néző-tekintet ellenére sem komolyan vehető annak, aki volt már kamasz.

A sokszálon futó vígjátékokban az is jó, hogy alig várjuk, mikor futnak össze a szálak. A filmben ez hibátlanul működik: a legmeglepőbb helyen, időben futnak össze a szereplők, a szálak könnyedén kapcsolódnak egybe, semmi erőltetett autóbaleset, vagy görcsösen megszervezett sulibuli, a szereplők az aktuális gondokba belefeledkezve természetesen élik az életüket, miközben az ő szándékaikat, és egyúttal a néző várakozását is több helyen mulatságosan keresztezi más szereplők motivációja. Klassz, spontán, és emiatt hihető, létező szituációk. Nem így a film utolsó húsz perce, ami szintén létező, de sajnos csak ezekben a közepes romkomokban: hosszú, elnyújtott, közhelyes, bugyuta befejezés. Nem azt várom én, hogy olyan fricska legyen a zárás, hogy ne jöjjenek újra össze, de könyörgöm, legalább ne az évzárón egy pocsék szerelmi monológot követően. Vagy csak én vagyok ennyire érzéketlen, hogy engem ez nem hatna meg? Egyenesen zavarban lennék, sőt felháborodnék a   bántó manipulációtól, különösen, ha nem is nekem szólna, hanem csak pl. egy szerencsétlen szülő vagyok, aki a gyereke ballagása helyett kénytelen végigszenvedni más szülők érzelmi ömlengését (tényleg: a többiek ilyenkor miért ülnek bárgyún bazsalyogva? mármint azon kívül, hogy ők nem is szülők, hanem statiszták)  

Ettől a filmtől többet vártam, és az első, poénosabb, lendületesebb felében még bármi is lehetett volna belőle, de a zárás olyan lehúzó mélypont volt, ami az addigi erényeket is sztornózza.

 

Az Őrült, dilis, szerelem. cím alapján egy Tiszta románc szerű/szintű eszeveszett feel good élményre számítottam – ennek a filmnek inkább a Kedves, átlagos, érzelmek. címet adtam volna.

 

 

 

tattoo.pngAhhoz képest, hogy milyen kevés cikk jelent meg eddig a kansason, meglehetősen sok szól David Fincherről. Ahhoz képest meg, hogy mennyire nem jó irányban készülnek a filmjei, pláne.