Szerencsére konkrét emlékeim nincsenek a legutóbbi Pókember szériáról, csak a fröccsöntött élmény maradt meg, úgyhogy nem voltak igazán elvárásaim az új feldolgozással szemben. Lehet, hogy pont a megfelelési kényszer hiánya miatt, (értsd: ennél sokkal rosszabbra számítottam) de nekem ez tetszett.

pók 2.jpg

Múltkor gondolkoztam, hogy csinálni kéne egy fikablogot, sajnos már van, de a lényeg, hogy ennek a filmnek ott tuti helye lenne. Persze nem a legnagyobb szarok között, mert a VIP páholyért meglehetősen sokat kell melózni, kellenek az ötletek, még ha kifejezetten bénák és erőltetettek is, nem elég a langyi felejthetőség.

Félelem helyett unalom, színészek helyett modellek, forgatókönyv helyett sekélyes copy-paste, dialógusok helyett pedig, na, jó ezt hagyjuk is. Mindezt visszhangos, erőtlen lapos szinkronnal, hogy végképp meg legyen a TV2 élmény. (de magabiztosan kijelenthetem: angolul sem lehet olyan jó, mint az eredeti, azt ugyanis alámondással láttam, mégis izgultam)

rémálom.jpg

Szóval egy percig nem kötött le, csak tengődtem a fotelben, hol elbambultam, hol figyeltem, közben főként azon merengtem, hogy ha az álomba bele lehet halni, akkor az unalomba pláne, de azért végig néztem, mert félbehagyni nem szoktam filmeket, mindig az utolsó pillanatig reménykedek, hogy hátha lesz a végén valami, ami megmenti, de ezzel jelen esetben csak azt értem el, hogy a szó szerinti nézhetetlen kategóriából kiesett. (de azért természetesen az). 

Az eredeti első néhány részét nagyon szerettem, egészen kicsiként még Gabi mesélte a síkfőkúti táborba tartó buszon el a történetet, olyan átéléssel, hogy mire odaértünk mindketten teljesen leizzadva, transzban vártuk az éjszakát. Aztán nem sokkal később videón is láthattam, szerencsére az elképzelt és a leforgatott Freddy nem különbözött. A remake azonban az új tinisztárok felvonultatásán és a klasszikus beállítások újra forgatásán kívül mást nem ad, transzban várt álmokat legalábbis biztosan nem.

And now for something completely different: Holnap Pókember.  

 

Ti mit néztek egy baromi stresszes és végtelenül hosszúnak tűnő nap végén?

Nálam vígjáték ilyenkor nehezen jön, bár a Trópusi vihar eléggé sírva röhögős, de azért a legnagyobb vágyam egy totális agymosás, olyan film, ami teljesen magába szippant, és minden idegsejtemet megtisztítja, amitől úgy érzem, irgalmatlanul fejbe vertek, de legalább addig biztosan nem pörgök tovább a nap eseményein.

kör.jpg

Horror például jöhetne, egy izgalmas, félelmetes mozi, ami után az ember lelke van annyira meggyötört, mint a teste egy kiadós edzés után, hogy már más ne is érdekeljen, csak a zuhany és az ágy. A kör vagy a Ragyogás ilyen, amik után eltörpül minden, ami valóságos, és lidércessé válik a létezés, közben meg szinte kívánom, hogy bár csak újra kapjak kivitelezhetetlen feladatot, küldjek el beosztottat, fenyegessenek meg munkaügyi perrel, vagy akár alázzon meg a társosztály, mindegy minden, csak tudjam, hogy élek. Igen, erre az érzésre vágyom.

gázláng.jpg

Thriller vagy krimi is kikapcsol, jók ilyenkor az öldöklések, brutális gyilkosságok, tökéletes kontrasztban állnak a mindennapokkal, így biztos a teljes agymosás élménye – kár, hogy a The Killinget már ellőttem múlt héten, de pl. egy olyan katartikus élményt nyújtó filmre, mint a Hetedik, ami sokkolóként ráz meg, bármikor befogadó képes vagyok, ha valamivel el akarom fojtani a hétköznapi emészthetetlen történéseket, de ha simán csak cincálnám a phasán pattanásig feszült idegszálaimat, jöhet a klasszikus Gázláng - lehet fokozni a gyanakvást és a bizalmatlanságot.

mullh.jpg

És akkor ott vannak a gyöngyszemek, amikre nem számítok, amiket fél szemmel kezdek el nézni, mígnem egyszer csak azt veszem észre, hogy még mindig ugyanabban a kicsavarodott mozdulatban bámulom meredtem a képernyőt, mert a WTF faktor az átlag fölött van, nagyjából a Spitzbergákon. Az Adaptáció minden képzelet felülmúló agymenése máig kívül és felül áll minden skatulyán, vagy a Mulholland Drive „most akkor mi a jóistent látunk?” élménye ellazít, és egyszerre minden addig stabilnak hitt kapaszkodót könnyedén mozdít el a közelemből, aztán csak rakom a kérdőjeleket minden gondolatom után.

Addig is, míg kitalálom a ma esti programot, meghallgatom még egyszer a The Dark Night Rises (A sötét lovag – Felemelkedés) soundtracket, ajánlom mindenkinek: kiváló aláfestés bármilyen kimerült gondolathoz. Nálatok mi szól? És mit néztek?

mrskowalski 2012.07.10. 07:15

HETI ZANZA

 

zanza.jpgA tervek szerint rendszeresen jelentkező új rovat a blogon a Heti zanza, amivel minden váratlan csavart nélkülözően hetente jövünk az elmúlt 5-10 nap megnézett, letudott, kipipált, átélt, végig unt, agyonizgult stb. filmjeinek összegzésével.

 

 

 

 

Nem gondoltam, hogy írok a The Killingről, mert nem film, hanem sorozat, és ezzel tematikájában eltér a blog eddigi tartalmától, de mióta egy hete hajnal kettőkor befejeztem a második évad utolsó részét is, minden üres és unalmas, és csak ez a sztori jár a fejemben.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

mrskowalski 2012.07.02. 09:43

QT HÉTVÉGE

 

Pif: -És miről írsz?

Zavartan, mert olyan nagyképűen hangzik, amit mondani fogok: - A Tarantino filmekről. – majd rögtön javítom: - Igazából magamról írok.

Az elmúlt hétvége Tarantino hétvége volt, qt.jpgés bár az egész életművön is végig lehet menni két nap mozizással, nem ezt tettük, mindössze négy filmet néztünk meg: a Tiszta Románc, a Halálbiztos, és a Kill Bill 1-2 lett kiválasztva. Egyszerűen azért, mert most ezek érdekeltek, a tematikus hétvégéknél is a legfontosabb szempont, hogy azt csináljam, amihez kedvem van, ne azt, ami elvárt egy filmgeektől, mégiscsak a szórakozás a legfontosabb szempont, jelentsen ez bármit.

 

A négy film alapján az az érzésem, hogy QT retro, sőt QT-t szeretni retro.

Szenvedély, szexualitás, erőszak, mazochizmus, Cronenberg – folytatódhatna a felsorolás, mert ebben a témakörben ő az a rendező, aki olyan otthonosan mozog, és annyira naturalisztikusan képes ábrázolni mindezt, hogy menten méla undorral és szorongással vegyes bűntudat fog el, ha csak eszembe jut a Karambol autómosós jelenete, vagy az Erőszakos múlt kétségbeesett szeretkezése. Pedig szégyenlősségnek, pironkodásnak, misztikumnak helye nincs, „ilyen az ember, ez a valóság” ahogy azt már Sigmund Freud is megfogalmazza, kár palástolni mindezt, nincs ezen mit magyarázni, mindent a szexuális vágy hajt, az egész világot és minden egyént is ez mozgat. A Veszélyes vágy című filmből ez ugyan nem derül ki, csak Cronenberg korábbi munkáit ismerve, de nyilvánvaló a párhuzam a rendező és a pszichoanalízis atyja között.

Javítok: sajnos, nem derül ki, érthetetlen módon, hiszen a téma annyira adja magát. Mintha a történelmi hitelességre, a kosztümök tökéletes csipkézésére, a levelezések szóról-szóra való rekonstruálására nagyobb hangsúlyt fektetett volna, mint magára a veszélyes elméletre, arra a párbeszédre, ami a mindent a szexualitásra visszavezető idős apa figura és a végletekig idealista, vágyait sikertelenül elfojtó tanítvány között zajlik. Arra, a paradoxonnak tűnő ám kudarcos és nyomasztó fricskára, hogy Freud teóriája pont annak a követőjének az életében válik realitássá, aki maga azt tagadja, és egyéb princípiumokban hisz. Hogy egyáltalán milyen érzés: hinni valamiben és élni valahogy máshogy.

Az eszmecserék ragyogóak, (de ez elsősorban a pszichológus zseniknek köszönhető) a férfi főszereplők érzékenyen játszanak, hitelesek, a kórházak berendezése korhű, de megmaradnak egy pszichológia történet órán levetített szemléltető film szintjénél, mert a szereplők inkább mintha csak beszélnének arról, ami történik velük, nem igazán élik meg az életüket, aki pedig dagonyázik a tankönyvi anyagokon kívüli kézzel fogható valóságban (Otto Gross – Vincent Cassel), az diszkréten minimális képkockára fér fel. Olyan érzésem volt, mintha időutazáson forgatták volna filmet, és nem a 2012-es nézőknek, hanem az 1912-es szereplőknek akart volna inkább tetszeni, hogy meglegyen az elismerés: „ugye így volt?”. Így aztán komolyabb csúcspontok nélkül elfolydogál a film, és közben csendben bólogatok, hogy valószínűleg így volt, kétségtelen, de nem felkavaró vagy gondolatébresztő alkotás.

 

 

Michael Fassbender kortalan megjelenése jó választás volt Jung töprengő, gyötrődő karakterére, Viggo Mortensen jellegzetesen sokatmondó hümmögései pedig bravúrosan széles skálán mozogtak, a női főszereplő, Keira Knightley viszont nézhetetlenül túljátszotta a szerepét, vidéki színjátszó körök frusztrált vénleányainak ripacskodása volt, ezen kívül ronda is, meg nagyfejű, szóval még a látszata sem volt meg annak, hogy új szenvedélyek katalizátoraként működjön.

 

Azért nem volt ez rossz, örülök, hogy megnéztem, úgyis lassan jön a vizsgaidőszak, és milyen klassz: már most hazudhatom  mondhatom is magamnak, hogy ugyan még csak március van, és én már készültem.  

süti beállítások módosítása