A Cemetery Junction (Kisvárosi Rock'n'Roll) című mozinak tényleg semmi köze a Predatorshoz :)

Átlagos brit filmecske, vagy jó lenne, ha ilyen lenne az átlagos brit film.
Ami a formát illeti: imádnivaló angol kiejtés, fülbemászó értelmiségi pop zene, trendi sérók, oasis tagokra hasonlító arcok – minden hibátlan, de egy árnyalatnyit steril: kicsit kevesebb burberry modell, vagy james dean outfit is bőven elég lett volna, bátran el lehetett volna rugaszkodni ezektől a toposzoktól. Nem kell attól félni, hogy a célközönség ezek nélkül nem fog szimpatizálni a srácokkal, hiszen szépek, divatosak, lázadók, de azért az mégiscsak túlzás, hogy átbulizott, átverekedett, sitten töltött balhés éjjel: tökéletes a frizura, gyári munka, hegesztés, körfűrész: a frizura még mindig tart, festékszórás, rendőrök elől menekülés, porban hempergés: tökéletes tartás minden időben.
Tartalom oldalról: idióta brit humor, osztálykülönbség, prolik, alja meló vs rolls royce, generációs konfliktusok, kocsmai verekedés, útkeresés – A helyzetek, amik nem hiányozhatnak az igazi angol filmből című nem létező tanulmány mentén felépült forgatókönyvben minddel találkozunk, néhol csak utalásszerűen, néhol töményebben, egyet sem kiemelve a sok jellemző közül. Kellemesen, és szórakoztató adagban kapjuk meg ezeket a szituációkat, de a formával ellentétben, nagyobb dózist is elbírt volna a film: így maradt kedves kis mozi, különösebb drámai mélyrehatás vagy eget rengető röhögés nélkül.  
A 6. perctől kezdve nyilvánvaló a történet, fordulatokban igazán nem gazdag, nem baj, mert innentől tovább lendíti a következő 40 percet a brit középosztálybeli attitűdre jellemző humor, amikor a lyukacsos trikójú, melós, családfői tekintélyén többszörösen csorbát szenvedett apa és a kényszerűségből a családdal lakó anyós sziporkáin, vagy az ökörködő fiatalokon nevetünk. A feszültséget a film igazi színészei teremtik meg: Ralph Fiennes és Emily Watson párosában ugyanazt a kiszolgáltatottságot látjuk, mint a Vörös Sárkányban. A konfliktus nem jön sorscsapásszerű felismeréssel, több utalás, tárgy, félmosoly, megaláztatás együttesen érlelik az elhatározást, míg végül egy arab közmondás egyértelmű döntéshelyzetet idéz elő. Ettől kezdve a második 40 perc inkább melodráma, amikor a sztori kicsit leül, a hangulat pedig inkább egy Coldplay videoklip kamerával szembe sétálgatós atmoszféráját idézi, de több filmes lelkiállapot is eszembe jutott, mint a Diploma előtt, az Education, vagy a The Boat That Rocked.
Ez se lesz egy hosszú elemzés, aminek van oka. Nekem sok újat nem mondott a Cemetery Junction. Az, hogy a 70-es évek Angliájában elnyomták a nőket, és nem valósíthatták meg ambíciójukat, nem váltott ki belőlem együttérző búslakodást, (Pif, légyszi kényszeríts arra, hogy ne menjek dolgozni, és arra is, hogy eltarthass) az, pedig, hogy az emberek rosszul választanak, és ezzel elrontják az életüket, nem sorscsapásként, hanem állapotként van ábrázolva.
Összességében nincs itt semmi probléma: ki fogunk tudni szakadni szüleink árnyékából, a főhősök fiatalok, előttük az élet, velük még bármi lehet, és lesz is.

Csak egyet nem lehet már bármikor megtenni: elővenni egy, vagy még inkább két doboz sört, és faterral meginni.

A bejegyzés trackback címe:

https://youarenotinkansasanymore.blog.hu/api/trackback/id/tr862319278

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.