és valószínűleg, nem én egyedül. A Few good men (Egy becsületbeli ügy) a tárgyalótermi krimi egyik alapműve, aki szereti ezt a műfajt, az garantáltan élvezni fogja. Eredetileg színdarab, ezért a legnagyobb hangsúly a sziporkázó szópárbajokon van, amikor az ügyvéd, az ügyész, a tanúk és a vádlottak egymást cseszegetve harcolnak az Igazságért, illetve a Győzelemért a bíróságon. A törvényszéken kívüli események éppen ezért gondosan vannak megválogatva. A Guantanamói támaszpontot minden alkalommal más oldalról mutatják be: rögtön a mozi nyitó jelente a balszerencsésen végződő megrendszabályozás (nekem tetszik ez a kifejezés, de bárki hallotta máshol ezt a szót?), aztán a helyi közegben különösen magabiztosan viselkedő Jessep mutatkozik be emlékezetesen (Who the fuck is PFC William T. Santiago?), amikor kiadja a parancsot a renitens, spicli közlegény megnevelésére, és a harmadik guantanamoi jelentben pedig Jessep és a nyálas, buzis fehér egyenruhás, papírtologató, seggnyaló jogászocskák közötti erőviszonyokat látjuk – nos, igen: innen szép nyerni.

Mit látunk még a tárgyalótermen kívül? Kaffee legénylakását, ahol brainstormingra gyűlnek a lelkes ügyvédek, a laza Kaffee-t a baseball pályán, hiszen egy igazán nyerő-menő jogász nem a könyvtárban nyomoz és anyagot gyűjt, vagy az ügyfeleivel tárgyal, nem, dehogy – sportol, vagy a jogász bárban csajozik. Cruise tökéletesen hozza az okos, sármos ügyvédet, aki lehengerlő hidegvérrel, és átlag feletti kreativitással rakja össze a kirakós darabjait, és hatalmas kockázatot vállalva beidézi az ezredest, majd kiugratja a nyulat a bokorból, miközben az Isten és Ember előtti színtiszta Igazságot tűzi ki zászlajára – 33 évesen már megmosolyogtató, de egyúttal meg is bocsátható ez a naivitás – de egy 15 éves sikoltozva lelkesedik a fricskán, amit a szimpatikus ügyvéd a vén trotty begyöpött katonának mutat.  
Mostani eszemmel Jessep arrogáns, beképzelt, hiperintelligens ám mindeközben vesztes figurája is több szimpátiát és együtt érzést vált ki belőlem, mint hajdan. Ez persze köszönhető Jack Nicholsonnak, aki körül szikrázik a levegő, és jó érzésű ember nehezen van meg vele egy légtérben anélkül, hogy felülne provokációinak. Irritáló, hogy megállás nélkül felsőbbrendűnek hiszi magát, pofátlanul magabiztos, és annyira okosnak képzeli magát, hogy ezt nem lehet annyiban hagyni. Másrészt hisz valamiben – nem a fiatal nyikhaj nagybetűs Igazságában, hanem valami sokkal realisztikusabb, kézzelfoghatóbb világban, a hadsereg szabályaiban, abban, hogy a katonák életeket mentenek, és erre büszke is. Ez a hit és ez a büszkeség okozza vesztét: nem bírja megállni, hogy ne üvöltse világgá saját Igazát, mert korlátoltságában, saját világába való bezártságában fel sem merül, hogy létezik másik igazság. Vitathatatlanul a film legizzóbb jelenete Jack Nicholson hadbírósági kifakadása.
Ez ismét egy amerikai film. Nem csak azért, mert a germán jogrendszerben (amire a magyar is épül) nincsenek esküdtek, akiket személyes kisugárzással és szópárbajokkal kell meggyőzni, de a film vége merészen giccses lett: „Víí-gyázz! Tiszt a fedélzeten!” Kundera óta tudjuk, hogy a giccs a tetszeni akarás megalomán fokozata. Kár, mert az Egy becsületbeli ügy enélkül tetszett csak igazán.

A bejegyzés trackback címe:

https://youarenotinkansasanymore.blog.hu/api/trackback/id/tr882351904

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

lastory 2010.10.15. 08:10:36

Időhiány? Én már várom a következőt!

mrskowalski · http://youarenotinkansasanymore.blog.hu 2010.10.15. 18:27:07

filmet néztem sokat, az nem maradt el, sőt, de némelyikre nincs is szó, hogy leírjam, milyen - egyszerűen nehéz ahhoz méltóan írni a filmről, mint amilyen maga a film