Akkor láttam a Hair-t először, amikor még olyan kicsi voltam, hogy a dalszövegeket nem tudtam elolvasni, már nem emlékszem, hogy azért, mert még egyáltalán olvasni sem tudtam, vagy azért, mert olyan gyorsan nem tudtam olvasni, ahogy a felíratok megjelentek, de mindegy is volt: a szodómia szóból így se, úgy se jött át egy mukk sem, mégis az asztalon akartam táncolni, lobogó hajjal a belvárosban lovagolni, a legjobb barátaimmal cabrióban utazni az országúton, improvizálni, lázadni. 

Örömmel konstatáltam múlt héten: felnőtt vagyok. Értek minden dalszöveget, és ezzel együtt is van kedvem táncolni, pörögni, eszmélet veszteni, dúdolni, visszabeszélni, pimaszkodni, felmondani, fricskát mutatni, mindent felrúgni, kilépni, belépni, átlépni, meghatódni, érezni, nem számolni, elkölteni, simogatni, ismeretlent szeretni, hülyeségeket csinálni, vérlázítani, felbátorítani, hajat növeszteni.

A musical számomra ambivalens műfaj, nehéz elszakadni attól, hogy mekkora hazugság, hiszen normális emberek nem dalban mondják el, hogy fáj a fejük, elugranak a közértbe, megmasszírozzák egymás lábát, gondolkoznak azon, hogy fel kéne hívni az anyjukat, vagy hogy elkészítettek egy húsos pitét stb. A Hair azonban pont attól jó, hogy a dalokat észrevétlenül fűzi egymásba, figyel arra, hogy elsősorban az amúgy is bohó, a (nyilván téves) közfelfogás szerint is éneklő, gitározgató hippik szájába adja a számokat, és ezt könnyen elhiszem, sőt szeretem. Ráadásul van jelentősége annak, miért pont énekelnek: a zene, mint a lázadás eszköze egy letűnt korszak szimbólumaként jelenik meg, nem pusztán apropó a darab arra, hogy ezeket a dalokat előadják, hanem a történethez feltétlenül szükséges, például a decens parti közben hiteles polgárpukkasztás az asztalon táncolás, vagy a jellemek ábrázolását húzza alá, az archetípusokat emeli ki, gondoljunk a dzsungel bugit táncoló fekete hippi figurájára. Sikermusical azóta is a Hair, hiába késett bő 10 évet a hippikorszak vagy a vietnami háború ábrázolásával, hiába a szerethető-szexi de az utca mocskától mentes szereplők, hiába popularista, hiába kötelező a gimis tiniknek, hiába szájbarágós, mégis betéve tudják a dalokat még az olyan „marcona szakállas rockerek” is, mint Pif.

Ha már Hair, és szabadság meg őszinteség, akkor ez a vallomás is hozzá tartozik: a francba az érzelgősséggel, de minden alkalommal megkönnyezem a végét, mindig más okból, de valaki meghal, valami véget ér. Legutóbb keserűen szomorú volt látni a most már csak tévésorozatokban vegetálgató főhősöket, akik levágatták a hajukat, lejöttek a drogról, konszolidáltan családot alapítottak, elkezdtek pénzt gyűjteni betétszámlákon, lázadó kamasz gyerekükkel veszekednek, beálltak a sorba. Az értékrendek ilyen szembeötlő ütközése bánatot és eltemetett emlékeket idéz fel bennem.

A nővérem felvette magnóra az egész film zenéjét, pontosabban az egész filmet, ezért végig egy pisszenés nélkül kellett a nagyszobában a fotelben ülni, miközben énekeltem, dúdoltam, tomboltam volna. De tesómért mindent, mert ő a lázadó, a nagy, a hosszú lobogó hajú, az isten, a megmondó ember, az eredeti, a kalandor, az izgalmas, a zene, a tánc, a szerelem, a bölcsesség, a butaság - minden. Csendben, csillogó szemmel ültem, mint egy szófogadó kölyök vizsla, és izgatottan vártam, (általában is sokat vártam akkoriban), hogy megszólalhassak, hogy megbeszéljünk, hogy meghalljam, mit kell erről a filmről és a világról tudnom, hogy végre együtt hallgathassuk a kisszobában, és akkor talán egyszer majd én is olyan lehetek, mint ő. Fater látszólag pont az ellentéte volt tesómnak: sosem lázadt, sosem növesztette meg a haját, nem hallgatott rock zenét, nem tüntetett, nem tiltakozott a rendszer ellen, a szüleivel nem ment szembe fiatalkorában, hogy aztán később öregen, betegen, annál több lázadással, elégedetlenséggel és csalódottsággal legyen tele az a nagy szíve. Nem bírta ki: a hosszú hajú, drogos, csöves, munkanélküli, lusta süvölvényekre, áttételesen tesóm copfos fiúbarátaira, végig becsmérlő, értetlen, ostoba megjegyzéseket tett a film alatt, meghiúsítva a felvétel sikerességét, számomra pedig évekig zavart meghasonlást okozva a Hair, és az általam mindennél jobban szeretett lények és értékrendjük iránt. Tesóm most 37 éves, én 34. És növesztjük a hajunkat.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://youarenotinkansasanymore.blog.hu/api/trackback/id/tr682398494

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

lastory 2010.10.30. 14:39:52

Szipp, szipp. Én is nemrég néztem. Ott is szipp, szipp...Ilyet!!!