A Machete másfél órás szórakozás azoknak, akik szeretik a trash moviet, szerették a Grindhouse-t, megélték a vhs korszakot, és nem félnek az erőszak látványától.
A Machete azonban nem igazán film, hiszen hiányzik belőle például a színészi játék: helyette itt emblematikus figurák vannak, legendák, akikhez időnként baltával faragott arcokat társítottak, mint Danny Trejo esetében, a szép nők pedig részben magukat alakítják, mint az ultrabrutálisan hülye picsa Lindsay Lohan, vagy pedig szimplán tökéletes testek és arcok, melyeken izgatóan gyöngyözik az izzadtság, a prototipus Jessica Alba, akit szintén nem a kifinomult játékáért nézegetünk.
Történet sincs természetesen: a korrupt politikus, a rasszista határőr, a büfékocsis forradalmár, és a szövetségi ügynök demagóg sztoriját a drogkereskedelemről bármelyik akciófilm rajongó geek nagyjából négy perc alatt dobja össze, de mindegy is, a vonalvezetés úgyis csak ürügyül szolgál arra, hogy mindenki megmutathassa az archetípusa jellegzetességeit, és egy fasza beszólással vagy villámgyors trancsírozással otthagyja véres ujjlenyomatát.
Én speciel sosem értettem ezt a „tisztelgés az akármi előtt” típusú filmcsinálást, fel nem foghatom, hogy minek tisztelegni előttük egy másik filmmel, hiszen bármikor megnézhetem az eredetit is. Különösen ennél a műfajnál, hiszen ezek sosem a filmkészítés alapvetéseibe tartozó darabok voltak, amik extra hódolatot érdemelnének, évente elkészült belőlük több száz futttószalagon, ahogy Sönci kérte egykor a lányokat, egyestés kikapcsolódások, vagy kötelezően otthon leutánzandó szalagszakadásig nézett filmek, egyolvasatú, egyértelmezésű művek. Nincs ebben semmi rossz, de pont ezért nem nagyon ragaszkodnék ahhoz a magyarázathoz, hogy Rodrigez ezért készítette el ilyenre ezt a filmet, hogy respektjét fejezze ki, ez kamu, ezt inkább csak diplomáciai magyarázatnak tartom, amivel az eredeti filmek alkotóit sem sértik meg, miközben láthatóan úgy űznek gúnyt azokból, hogy a bántó él elmarad, egyszerűen mind szarrá röhögjük magunkat. De nemcsak a hajdani készítőkön gúnyolódunk itt, hanem saját magunkon is, azon, hogy például Steven Seagalt hogy a francba tudtuk komolyan venni húsz évvel ezelőtt? hogyan is gondolhattam, hogy az tökéletesen hiteles, és nyilvánvalóan délután otthon a panel nappalijában én is meg tudom csinálni, hogy egy dugóhúzóval egyszerre négy ember ütőerét vágja át, max egy kicsit még gyakorolnom kell???
A pozitívuma pontosan ez ennek a filmnek, hogy úgy tudunk felülemelkedni korábbi önmagunkon, és nevetni, elborzadni, hujjogni, hörögni ezeken a figurákon, hogy az így vállalható paródiát értéknek tartjuk. Ehhez azonban elengedhetetlen a precíz ábrázolása a karaktereknek, a hihetetlenül kreatív mészárlások kitalálása és kivitelezése, a bravúros és kíméletlen emberismeretről árulkodó, egy mondatban mindent kifejező beszólások tökéletesen időzített adagolása, és mindezen eszközök tudatos alkalmazása. A 21. századi, gyakran önmagát elemző filmkészítésre való kikacsintás Antal Nimród elmélkedése a rosszfiú boss és a becsületes bamba testőrök morális nézeteiről – ez nemcsak bátor profizmusról, de kritikus önvizsgálatról is tanúskodik. Rodrigez úgy készítette el ezt a filmet, hogy az öncélú tömeggyártás érzetét kelti, miközben - ugyan elmarad a Terror Bolygó sokkoló hatásától - egyedi darab és film.

A bejegyzés trackback címe:

https://youarenotinkansasanymore.blog.hu/api/trackback/id/tr752470763

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

colorblind72 2010.11.28. 14:28:05

na nekem meg pont, hogy túl komolynak vette magát a film, nem volt elég kikacsintás, (ön)irónia; nem vagyok már elég geek? vagy csak nem egyedül kellett volna megnézni?
mindenesetre ez pipa, jöhet a következő :)