Az egész ott kezdődött, hogy bosszantott, hogy a Kick/Ass tizenéves főhőse az Alkony sugárútra utal a katartikus csúcsponton az Amerikai szépséggel és a Sin Cityvel egy kalap alatt, én meg még nem is láttam.  Aztán meg nem elég, hogy amerikai tinik idézgetnek ebből a filmből, még az IMDB top250 listáján is a 32. helyen szerepel. Szóval nyilván meg kell nézni, mert vagyok annyira sznob egyrészt, másrészt persze érdekel is. Meg is rendelte Pif a filmet, ahogy azt kell, de a dvd borítója csendes viszolygást váltott ki belőlem, íme:

Ugye, hogy félelmetes ez a márványlépcsős hangulat? Még tán énekelnek is benne??

Így aztán mindig csak tologattam, hogy megnézzük, szerencsére van elég film, amibe totálisan bele lehet buzulni, ugye az sosem árt, ha a Gyűrűk ura hetvennyolcadjára is lemegy, szóval húztam, halogattam. Míg aztán egy üveg bor, és a tudat, hogy már csak egy hét van hátra a szabimból, és addig mindent (de tényleg mindent!) el kell intéznem, rávett, hogy megnézzem.  

 

Na, ez után az izgalmas felvezetés után, nem nagy truváj kitalálni, hogy két lehetőség van: vagy fényezem a klasszikust, vagy lehúzom, mint érdemtelenül magasztalt hamis etalont. Polírozni fogok, mert nekem kifejezetten nagyon tetszett, és kizárólag olyan hiányosságai vannak, amik a korából adódnak, mert az való igaz, hogy a tempója nem a 21. század ingerküszöbéhez van kitalálva, és a melankolikus, könnyfacsaró romantikus szál, a fájdalmas hegedű szólókba burkolt melodráma a film második felében tényleg minden észérv ellen való, de ezek eltörpülnek az érdemei mellett.

 

Egyrészt itt van a film első fele, amikor olyan ironikus narrációval fűszerezett film noirt kapunk, ami a Kiss Kiss Bang Bang atmoszférájára hajaz, cinikus ki- és beszólások, amik a filmkészítők nimbuszát lerombolják, és nevetségessé téve azokat, leleplezik a nézők megtévesztésére szolgáló insider trükköket. Mélyebbre menve pedig, az álomgyári rothadást, és a letűnt korok megroggyant, tubarózsa illatú, viaszbábú sztárjait  kegyetlen szánalommal ábrázolja Wilder. Nem kertel, nincs diszkréció, nincs egymásnak falazó bennfenteskedés. A rajongott „celluloid én”-t nem magasztalja, hanem távolságtartó gúnnyal, és teátrális túlméretezéssel kaviár, pezsgő és arany cigarettatárcák díszletei közé helyezi. Pontos és kíméletlen alkotás: Wilder tudta, hogy mi a dörgés, hogy mit jelent az üresedés a díványon, hogy a filmsztárok csak egyfajta hollywoodi csürhe, hogy a reflektorfényre úgy reagál a közönség, mint legyek a mézre, és hogy egy jó rendező egyszerre férj és komornyik.

 

De van azért itt egy komolytalan tény, amire felhívom a figyelmet: az 1950-es filmben a Paramount stúdió multi környezetében a világ legtermészetesebb módján ballonos víz automatát használnak – szóval minden romlottsága ellenére is, van mit tanulni odaátról.

A bejegyzés trackback címe:

https://youarenotinkansasanymore.blog.hu/api/trackback/id/tr72645328

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.