tattoo.pngAhhoz képest, hogy milyen kevés cikk jelent meg eddig a kansason, meglehetősen sok szól David Fincherről. Ahhoz képest meg, hogy mennyire nem jó irányban készülnek a filmjei, pláne.

A tetovált lány azt az alapvető a kérdést veti fel, hogy mi értelme volt ezt elkészíteni? Mármint a pénzen kívül. Nemcsak azért, mert a remake-től eleve nem azt várom, hogy ugyanaz legyen, mint az eredeti - nekem legalábbis van az a rém naív fixa ideám, hogy azért vállal egy rendező újrázást, mert többet tud hozzátenni, új aspektusokat tud belevinni a filmbe, másik oldalról tudja megközelíteni a témát, és az vitathatatlan, hogy van elég sok nézőpontja, értelmezési lehetősége ennek a társadalom legmélyebb mocskában vájkáló sztorinak. Vagy marad mégis inkább a pénz. Nem szeretnék igazságtalannak tűnni lenni, ezért innentől felejtsük is el az európai feldolgozást, és fókuszáljunk csakis a The Girl with the Dragon Tattoo-ra.

Olvasom a neten, hogy Fincher korábban elmondta, hogy őt igazán a Salander és Blomkvist között kialakuló kapcsolat izgatja az adaptációban, és nem annyira a thriller vagy a sorozatgyilkos téma, ez teljesült is: a feszültség, ami a zsidó lányokon elkövetett szadista gyilkos utáni nyomozásából eredne, így szinte hiánytalanul elmarad, súlytalan ez eseményeknek ez a vonala. Ez részben az arányokból is ered, a láthatóan tesze-tosza és eredménytelen nyomozgatás onnantól villámgyorsan felpörög, hogy Lisbeth becsatlakozik az ügy felderítésébe, és egy bő 20 perc alatt kiderül a tettes személye, ami nem lenne zavaró, ha azt megelőzően is érzékelhető lenne a defektes család fenyegető légköre. De a felületes, és közismerten a nézőknek erősen súgó amerikai feldolgozás karakterábrázolása miatt ez a család nem nyomasztó: Henrik Vagner szarkasztikus nagybácsi, aki vicces megjegyzésekkel jellemzi a família tagjait, és a bonyolult viszonyrendszert egymás között, a húga, egy beszűkült, a helyi blikkből informálódó bunkó öregasszony, akinek ripacskodása miatt a magabiztos kórházban dohányzással sem sikerült érzékeltetni, hogy a befolyásos család bármely tagja mindent megtehet, a joviális jobbkéz intéző akár közvetlenül a Csengetett Mylordból is jöhetett volna, és a többiek színre lépése a vendégházban sem sejtet sötét titkokat.  De nem is baj, ennél tökösebb bagázs úgysem hiányzik az újságírónak, mert az eddig übermacsóként megismert Daniel Craig sikeresen alakítja az okos, de konfliktuskerülő újságírót (szívfájdítóan csúfították el az eddig eyecandy hátát), szerepéhez illően, valahol az MI6-ben hagyta a karizmáját, és az agresszív, vad, határozott nő(k)re támaszkodik, még ha Rooney Mara nem is vad, legfeljebb vadul néz ki.

Nézzük akkor Fincher szándékát: Lisbeth és Mikael kapcsolata mindeközben romantikus fordulatokban bővelkedik: a lány szerelmes lesz, de ismét csak csalódnia kell, mert ennek a férfinak is úgy tűnik, csak arra kellett. Bizony, bizony, nagyon gonosz a világ, ebből az utolsó néhány képkockából most már tessék végre megérteni, kedves nézők, hiszen az nyilván nem volt elég, hogy többszörösen erőszakot követnek el rajta, felgyújtja az apját, ezért 10 éve gyámság alatt van, tragikus gyerekkora miatt örökre peremre szorította a társadalom, nem, nem, mindezekre kell a szívbe markoló döfés, hogy más kezét fogva látjuk a szeretett férfit. Hát igen, a szívfájdalomnál nincs nagyobb.

A film érdemei közé tartozik, hogy az eredeti svéd közeg megtartására igyekeztek, ami egy dicséretes, szinte független filmes bátorságú szándék, tekintve, hogy Észak-Amerika lakossága a film fő célközönsége, (az egy „for food” felirat kivételével nagyjából sikerült is az elképzelt skandináv atmoszféra megteremtése) de ezzel vélhetően Fincher tökön szúrta magát: amíg a tökéletes Ikea harmóniára figyelt (Fincher és az Ikea – ez is megérne egy elemzést) nem maradt ereje a mélységek következetes ábrázolására. Ez a történet ugyanis nem krimi, a sorozatgyilkosság valójában csak egy ürügy, egy keret, hogy ennek felgöngyölítése mentén egyre jobban felfakadjon a gennyes társadalom, és olyan problémákra világítson rá, mint személyiségi jogok megsértése az internet korában, fasizmus, korrupció. De pontosan ezért a mocskosságoknak ebben a történetben nem felháborító kivételeknek kellene lenniük, hanem általánosan jellemző nyomorúságos mindennapi valóságnak. Nem kell reményt adni, boldogan kacarászó párokat mutogatni, megható egymásra találásokat könnybelábadó szemmel végignézni, egészséges apa-lánya kapcsolatokat kiemelni – ezek mind tompítják az üzenetet, holott azt várnám a rendezőtől, hogy szembesítsen a realitással, mutassa meg, tárja fel, legyen oknyomozó, bármennyire is undorító, tartson ki, és legalább a 158 perc erejéig akarjon kizökkenteni, és katartikus, hosszan elgondolkodtató élménnyé válni. 

Az új tetovált lány azonban stílustalan, közepes film, ami ötlettelenül másolja az eredetit – profinak profi, persze, és az is értékelendő, hogy egy átlagos amerikai film színvonalát bőven megüti. De a kérdés megválaszolatlan maradt: mi volt ennek az értelme? 
 

A bejegyzés trackback címe:

https://youarenotinkansasanymore.blog.hu/api/trackback/id/tr583588759

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

csunderlik.péter · http://csucsuka.blog.hu/ 2012.01.25. 09:09:15

Jó A tetovált lány, csak nem kellett volna bele a tetovált lány.

Először is leszögezem, erről a filmről nőknek nem szabad recenzeálni, nem is engedném, másodszor megkérdezném azokat, akik valami európai gőgből leírták Magyar Hírlaptól Magyar Narancsig, hogy a Fincher-féle közelében sincs a „katartikus” eredetinek, hogy ugyan már, miért? Azért, mert a svédben kráterarcú tévészínészeket és Berényi Claudiákat kell nézni, akik mintha krétát nyeltek volna az IKEA katalógusban, míg a hollywoodiban sztárokat (pl. Daniel Craig), és míg Niels Arden Oplev Fincher stílusában akart forgatni egy sorozatgyilkos filmet, azt nettó hozta séróból David Fincher, jelenetről jelenetre, csak ötször akkora büdzséből, jobb üldözésekkel és még pluszban belelocsolt egy kis expresszív szépiát a gyilkos napra visszaemlékezésnél? Végül azt is megkérdezném, egyébként hol van a katarzis, de igaz, ezt egy nő írta.

Szeretjük, amikor a szépen fényképezett havasi tájak sötét perverziókat kontrasztálnak. Ezeket az északi elfojtásokat, hóba burkolózást, bergmani pszichoanalízisdrámákat. Mikor a fiú egyszerre apa, testvér és nagybácsi, a gleccsersima skandináv dizájn alatt pedig robbanásig feszül a családi titok, ott, ahol mindenki decens, foszforgazdag fehér húst eszik (vagy vegetáriánus), övék a világ legbiztonságosabb autója. De a szoknya alatt fasza van a gyöngysoros konzervatív nagyasszonynak, mert három nemzedéke egymás közt házasodnak, meg titkon buziorgiákon vesz részt a hatvan éve kormányzó szocdempárt elnöke.

És aztán kibukik minden, mert előkerül egy fotó, amin nagyapa, Günter Grass és Eder mester együtt pacsizik a Waffen-SS-ben, vállpántban és alsónadrágban. Tökéletes alap.

Ellenben a "jegyeztemmel" kommunikáló tetovált hackerlány dühítően idegesítő karakter, nagyjából, mint az összes zolg együttes keveréke az Űrgammákból, beleérve Csillát és Jocót. Felőlem lehet saját maga démona, de amikor képernyőn flegmázott, torzult el az arcom. Igaz, tényleg erős, amikor análisan meghackeli a svéd Csuja Imre, és Fincher még belenyomott egy olcsó kemikáliás diszkóleszbit, de nem mondhatni, hogy összeomlik a film rendszere, ha kihúzzuk belőle.

Egyedül a végén van dramaturgiai jelentősége, amikor golfütővel üti szét a nagy Hímnősemlegest játszó sajtmajszoló garbós gyilkos száját, akibe ehelyett simán belezuhanhatott volna Nils Holgersson egy vadlibával, hogy meglepő legyen, mert a svédcsavaros kriminek gyárilag elég banális a vége.

Ám ha kitépjük belőle a hackerlányt és a feminista kiáltványt, tagadhatatlan, hogy a nyomozós, biblikus, rituális gyilkossági, retrospektív szál nagyon erős. Fincher vágja az atmoszférát, noha úgy tűnik, a Hetedik michelangelói igénnyel megkomponált sorozatgyilkosságaival, melyekhez képest egy vért hányó Lakatos Márk délutáni Walt Disney, már kiélte magát, így elhagyta azokat. Impresszív képeket ezúttal nem mutat seggből kimetszett hájdarabokról, kitekert fejű prostituáltakról, ehelyett a piercing és a sérülés balról jobbra került a tetovált lány és az újságíró szemhéján, szóval nem mondhatni, hogy Fincher merészet csavart volna, csak azt képről képre újraforgatta Niels Arden Oplev moziját, jobban, akciódúsabban.

Ő lenne a moralizáló David Fincher, a Hetedik, a Játszma, a Harcosok klubja és a George Michael-klipek rendezője. Elég kiábrándító, hogy a fenti várostrilógiát, a kilencvenes évek legerősebb sorozatát, szinte szentháromságát alkotó Fincher, az ezredforduló csúcsrendezője, most már annyi bátorságot sem vesz, hogy a svéd történetet legalább az Egyesült Államokba adaptálja, keleti parti protestáns közegbe.

A filmben még a legnagyobb bevállalás, hogy az intróban Trent Reznor remixelni merészelte a Led Zeppelin Immigrant Songját. Melynek jamesbondos kisfilmjében a korábban minden díjat besöprő videókliprendező oktat.

Gyönyörű kivitelezésű, pazar krimi. Lélektelen, de technikailag perfekt. Akár a film gyilkosa.

ablak11 2012.02.10. 15:57:18

Őszintén megmondom nem láttam ezt a filmet, de nekem a svéd változat sem volt olyan nagy szám, a harmadik részre kifulladt a sztori. nem éreztem a katarzist sem. attól nekem nem katartikus egy film, hogy durva jelenetek vannak benne még akkor sem, ha indokolt. ettől még látatlanban is azt gondolom, jobb lehet a svéd, mint az amcsi. sokat gondolkodtam már azon, hogy mitől jó nekem egy film. arra a következtetésre jutottam, hogy 2 szempont számít nekem
1. el tudom-e képzelni, hogy amit látok az megtörténik a valóságban és ez alatt nem azt értem, hogy az egész csak kitaláció és yoda nem is létezik és ha létezne sem rendelkezne 10 uri geller tárgymozgató képességével, hanem azt, hogy a játék hiteles-e, és hogy el tudja-e hitetni velem, hogy a valóságot látom még ha mese is.
2. ha a film megnézése után másnap, harmadnap, akármikor eszembe jut, amit láttam és elkezdek gondolkodni rajta (nem szempont, hogy a film közben is így legyen), pl, a gyűlölet alatt azt gondoltam, hogy lapos, unalmas és érdektelen, de másnap mikor eszembe jutott egy-egy jelenet (lakótelepi dj, vagy a rendőr vs. drogok) már azt gondoltam, ez egy igen jó film volt

kevés olyan jelenet van a tetovált lányban, amit fel tudnék idézni és még kevesebb, ami miatt azt mondanám, jó film volt. gyanítom az amerikai verzióra ez még kevésbé állna (vagy eleve rossz a hozzáállásom). Azt értem, hogy miért kell egy egyébként sikeres európai filmből amerikai változatot készíteni: számukra ismeretlen arcokat nem néznek, pláne ha a nyelvet sem értik, feliratot pedig nem tudnak olvasni, mert olyan gyorsan eltűnik, hogy nem érnek a végére, ezért hát megszületik az egy indián new york-ban, a magas barna férfi felemás cipőben, a 3 férfi és egy bébi, stb.

és ettől még ugyanúgy megnézem a die hard hármat, csak más szemmel (lehet, hogy így kell majd ezt is megnéznem).

katartikus mondjuk a hol van a barátom háza. kaphatnék erről egy elemzést? :)