Akkor láttam a Hair-t először, amikor még olyan kicsi voltam, hogy a dalszövegeket nem tudtam elolvasni, már nem emlékszem, hogy azért, mert még egyáltalán olvasni sem tudtam, vagy azért, mert olyan gyorsan nem tudtam olvasni, ahogy a felíratok megjelentek, de mindegy is volt: a szodómia szóból így se, úgy se jött át egy mukk sem, mégis az asztalon akartam táncolni, lobogó hajjal a belvárosban lovagolni, a legjobb barátaimmal cabrióban utazni az országúton, improvizálni, lázadni. 

Örömmel konstatáltam múlt héten: felnőtt vagyok. Értek minden dalszöveget, és ezzel együtt is van kedvem táncolni, pörögni, eszmélet veszteni, dúdolni, visszabeszélni, pimaszkodni, felmondani, fricskát mutatni, mindent felrúgni, kilépni, belépni, átlépni, meghatódni, érezni, nem számolni, elkölteni, simogatni, ismeretlent szeretni, hülyeségeket csinálni, vérlázítani, felbátorítani, hajat növeszteni.

A musical számomra ambivalens műfaj, nehéz elszakadni attól, hogy mekkora hazugság, hiszen normális emberek nem dalban mondják el, hogy fáj a fejük, elugranak a közértbe, megmasszírozzák egymás lábát, gondolkoznak azon, hogy fel kéne hívni az anyjukat, vagy hogy elkészítettek egy húsos pitét stb. A Hair azonban pont attól jó, hogy a dalokat észrevétlenül fűzi egymásba, figyel arra, hogy elsősorban az amúgy is bohó, a (nyilván téves) közfelfogás szerint is éneklő, gitározgató hippik szájába adja a számokat, és ezt könnyen elhiszem, sőt szeretem. Ráadásul van jelentősége annak, miért pont énekelnek: a zene, mint a lázadás eszköze egy letűnt korszak szimbólumaként jelenik meg, nem pusztán apropó a darab arra, hogy ezeket a dalokat előadják, hanem a történethez feltétlenül szükséges, például a decens parti közben hiteles polgárpukkasztás az asztalon táncolás, vagy a jellemek ábrázolását húzza alá, az archetípusokat emeli ki, gondoljunk a dzsungel bugit táncoló fekete hippi figurájára. Sikermusical azóta is a Hair, hiába késett bő 10 évet a hippikorszak vagy a vietnami háború ábrázolásával, hiába a szerethető-szexi de az utca mocskától mentes szereplők, hiába popularista, hiába kötelező a gimis tiniknek, hiába szájbarágós, mégis betéve tudják a dalokat még az olyan „marcona szakállas rockerek” is, mint Pif.

Ha már Hair, és szabadság meg őszinteség, akkor ez a vallomás is hozzá tartozik: a francba az érzelgősséggel, de minden alkalommal megkönnyezem a végét, mindig más okból, de valaki meghal, valami véget ér. Legutóbb keserűen szomorú volt látni a most már csak tévésorozatokban vegetálgató főhősöket, akik levágatták a hajukat, lejöttek a drogról, konszolidáltan családot alapítottak, elkezdtek pénzt gyűjteni betétszámlákon, lázadó kamasz gyerekükkel veszekednek, beálltak a sorba. Az értékrendek ilyen szembeötlő ütközése bánatot és eltemetett emlékeket idéz fel bennem.

A nővérem felvette magnóra az egész film zenéjét, pontosabban az egész filmet, ezért végig egy pisszenés nélkül kellett a nagyszobában a fotelben ülni, miközben énekeltem, dúdoltam, tomboltam volna. De tesómért mindent, mert ő a lázadó, a nagy, a hosszú lobogó hajú, az isten, a megmondó ember, az eredeti, a kalandor, az izgalmas, a zene, a tánc, a szerelem, a bölcsesség, a butaság - minden. Csendben, csillogó szemmel ültem, mint egy szófogadó kölyök vizsla, és izgatottan vártam, (általában is sokat vártam akkoriban), hogy megszólalhassak, hogy megbeszéljünk, hogy meghalljam, mit kell erről a filmről és a világról tudnom, hogy végre együtt hallgathassuk a kisszobában, és akkor talán egyszer majd én is olyan lehetek, mint ő. Fater látszólag pont az ellentéte volt tesómnak: sosem lázadt, sosem növesztette meg a haját, nem hallgatott rock zenét, nem tüntetett, nem tiltakozott a rendszer ellen, a szüleivel nem ment szembe fiatalkorában, hogy aztán később öregen, betegen, annál több lázadással, elégedetlenséggel és csalódottsággal legyen tele az a nagy szíve. Nem bírta ki: a hosszú hajú, drogos, csöves, munkanélküli, lusta süvölvényekre, áttételesen tesóm copfos fiúbarátaira, végig becsmérlő, értetlen, ostoba megjegyzéseket tett a film alatt, meghiúsítva a felvétel sikerességét, számomra pedig évekig zavart meghasonlást okozva a Hair, és az általam mindennél jobban szeretett lények és értékrendjük iránt. Tesóm most 37 éves, én 34. És növesztjük a hajunkat.

Az egyik legnagyobb félelmem, aggodalmam, hogy valami félreértés, tévedés, elővigyázatlanság, ügyetlenség katasztrófához vezet. Hogy az addigi idill összeomlik, és megállíthatatlanul elindul a lavina. Ilyenkor hangosan nyöszörgök, eltakarom a szemem, fogom a fejem, mint Magdi anyus, és csak azt bírom mantrázni, hogy „jajj, ne, tudtam!, ne mááár, ne csináld, istenem, hogy nem látod? vak vagy?, fuss már oda!! annyira éreztem!” stb. A Pokoli leckében pontosan ez történik. A négy kissrác egy gyerekes csínynek indult súlyos testi sértés következtében intézetbe kerül, és ettől a ponttól visszafordíthatatlanul drámába torkollik az addigi életük – maga a film pedig ettől a ponttól kezdve langyos, de manipulatív unalomba. Markáns választóvonal húzható az első rész nosztalgikus, epikus történetvezetése és a tárgyalótermi bosszú között. Amikor a manhattani utcákon csavargó fiúk korántsem problémamentes, de mégis békés, harmonikus mindennapjait mutatják be az alkotók, az jutott eszembe, láttunk már ilyet, ezerszer, számomra a legszebben ábrázolva a Volt egyszer egy Amerikában. De Levinson nem Leone: jól vezeti a gyerekszínészeket, jellemző sztorikat emel ki a mindennapokból, de mégsem fog el később sem – amikor a visszaemlékezésekben erre dramaturgiailag nagy szükség lenne - a boldog gyerekkor utáni vágyódás. A második etapban pedig érezhetően visszaesik a minőség, akár a felnőtt főhősök színészi játékát, akár a történetvezetést, a jellemábrázolást tekintjük.

Nézzünk néhány példát: a két felnőtt gyilkosról rögtön első bemutatásukkor a narrátor elmeséli, hogy 16 éves koruk óta életüket visszaeső bűnözőként tengették, több ügyben is emberölés miatt nyomoznak utánuk. Ez két okból is aggályos: semmi értelme felmenteni őket a volt nevelőtiszt kíméletlen hidegvérű megöléséért, mert – ahogy a záró kockákból kiderül - néhány éven belül bűnözőként halnak meg, másrészt számomra érthetetlen, hogy miért viselkednek a tárgyalóteremben és azon kívül is úgy, mint gyámoltalan, báránylelkű kisdiákok, ha egyszer dörzsölt keményfiúk.

A fegyőr, akit tanúként idéznek be, semmit nem tagad – ne hülyéskedjünk már! Azok az emberek (ÁLLATOK!), akik ilyen szörnyűségekre képesek, nem attól fogják összehugyozni magukat, hogy eskü előtt vallanak.  Mindent töredelmesen, lelkiismeret furdalástól elgyötört arccal bevall – csak azért mert erre rákérdeznek. Ugyan már, ez nevetséges, teljesen hiteltelen, csak mivel a filmbéli vád mindössze erre épít, különösen bosszantó mellényúlás: enélkül ugyanis nem tudtak volna semmit bebizonyítani. Érdemes lett volna megfélemlíteni az egykori keresztapa által, vagy megzsarolni, esetleg úgy csűrni-csavarni a szót, hogy ellentmondásba keveredjen, vagy a torz igazára építeni, de így nem látom be, mitől támadt volna fel benne a lelkiismeret.

Azt tudja valaki, hogy miért van az, hogy azokban a filmekben, ahol millió nagy nevet összecsődítenek, hogy egy epikus, korokon átívelő alkotást hozzanak össze, olyan gyakran csak a mellékszereplők tudnak érdemi színészi alkotást produkálni, a főhősöktől pedig maximum silány igyekezet telik? Brad Pitt például mindössze kirúzsozott szájú Joe Black-ként csücsörít, Jason Patrick alakításával pedig nagyjából a Jag-ben szerepelhetne, miközben Dustin Hoffman a tőle meglepő szerepben is kiemelkedően játszik, De Niro-ról nem is beszélve.  

Igaztörténet, sok-sok könny, összeborulás, gonosz börtönőrök vs istenfélő kisfiúk, összetartás, erős zene. Az egész rendkívül tipikus, kiszámítható, hiába megrázó az alapul szolgáló mű. Nem rossz film a Pokoli lecke, de ez így kevés, vagy még a Remény rabjai, az Egy becsületbeli ügy vagy a Volt egyszer egy Amerika előtt ajánlom megnézni.

és valószínűleg, nem én egyedül. A Few good men (Egy becsületbeli ügy) a tárgyalótermi krimi egyik alapműve, aki szereti ezt a műfajt, az garantáltan élvezni fogja. Eredetileg színdarab, ezért a legnagyobb hangsúly a sziporkázó szópárbajokon van, amikor az ügyvéd, az ügyész, a tanúk és a vádlottak egymást cseszegetve harcolnak az Igazságért, illetve a Győzelemért a bíróságon. A törvényszéken kívüli események éppen ezért gondosan vannak megválogatva. A Guantanamói támaszpontot minden alkalommal más oldalról mutatják be: rögtön a mozi nyitó jelente a balszerencsésen végződő megrendszabályozás (nekem tetszik ez a kifejezés, de bárki hallotta máshol ezt a szót?), aztán a helyi közegben különösen magabiztosan viselkedő Jessep mutatkozik be emlékezetesen (Who the fuck is PFC William T. Santiago?), amikor kiadja a parancsot a renitens, spicli közlegény megnevelésére, és a harmadik guantanamoi jelentben pedig Jessep és a nyálas, buzis fehér egyenruhás, papírtologató, seggnyaló jogászocskák közötti erőviszonyokat látjuk – nos, igen: innen szép nyerni.

Mennyire fogalmunk sincs arról, hogy mitől félnek a gyerekek. A Ragyogást 8-9 évesen láttam egy unokatesómnál videón, és egy kukkot sem értettem belőle, csak az előcsarnokban hömpölygő vérfolyam maradt meg, hogy hűű, de dúúúrva, és az, hogy az apuka megőrült. Egyáltalán nem féltem. Ellenben féltem Fantomastól, tesóm pedig a Kockásfülű nyúltól, a szüleink a legnagyobb óvatossággal sem gondolhatták, hogy tiltólistán legyenek ezek a műsorok. Felnőve, ahogy az önismeret útjára lépünk, és bekerülünk az emberi elme labirintusába, ráébredünk, hogy lehet félni a külvilágtól, de az igazi gyötrő kételyekre, gyanakvásra, paranoiákra mi magunk szolgáltatjuk az okot (és jó esetben a megoldást is). A Gonosz bennünk van, és berángat minket abba az útvesztőbe, ahonnan nem biztos, hogy van kiút.