Végre! Színészek! Üdítő volt ismét látni őket! A király beszéde a klasszikus brit színi iskola mesterműve: Shakespeare idézetek, álomszép kiejtések, parádés rezdülések, gondosan megválasztott szereplőgárda, elegáns, visszafogott előadásmód, és egy színpadra kívánkozó darab (Ancsa: szinkronizálva semmiképpen nem ajánlom!). Az első perctől kezdve átadtam magam a természetes, könnyed, fesztelen játéknak, lebilincselő volt, ahogy a hirtelenharagú ámde kiváló humorérzékű yorki hercegből, esendő hétköznapi ember válik, és megnyílik a melegszívű logopédusának, majd amolyan szigetországi, vagy ha tetszik felsőházi arisztokrata barátság alakul ki közöttük: végig hűvösek, és távolságtartóak maradnak, de a diszkrét célzások, apró nyelvi kétértelműségek, kérdőn felhúzott szemöldökök mögött a hála, és az egymás iránti tisztelet örök kapocsként köti össze őket – mert hogy igaz történetről van szó. A hülye angolok, angol hülyék pont olyanok ebben a filmben, amilyennek Jane Austen óta képzeljük őket: karót nyeltek, könnyen zavarba hozhatók, felsőbbrendűként viselkednek, és meglepően (ön)ironikusak. A prototípus Durci Darcy, akinek gátlásos, de gőgös karakterét itt tökéletesre csiszolja Colin Firth: minden eddiginél megejtőbb az igyekezete, az önmagát és neveltetését megerőszakoló gyakorlásai, a vulgáris kitörése, az államférfihoz méltó felelősség vállalása.  Persze lehetne ajnározni a többi színészt is, de csak Helena Bonham Carter karakterét jegyzem meg, ugyanis kifejezetten örültem, hogy végre normális szerep találta meg, és nem valami őrült, torzonborz, idegroncs figurát alakít, azokba már kissé beleripacsult.

Aki a történelmet minimálisan ismeri, vagy látott már életrajzi filmet (vagy egyáltalán látott már filmet, vagy ismer embereket), annak a sztori nem fog meglepetést okozni, ugyanis váratlan fordulatokban nem bővelkedik, de mivel ez egy alaposan megmunkált Film, ennek ellenére is végig izgalomban tartott. Szorítottam a szerencsétlen B-B-B-Bertiért, hogy ökögje már ki végre egybefüggően a népébe lelket öntő beszédet, és akkor végre nyerje már meg Anglia a világháborút, mert hát ha nem sikerül, akkor egyértelmű, hogy minden elvész, ki fog akkor az embereknek hitet adni? Mert a film meggyőz engem, hogy ez a beszéd döntő volt a harcban, és az ellenállás megszervezésében. Ugyanis hiába egyszerű a forgatókönyv, és sejthető a végkifejlet, a remek színészek, a jól időzített történetvezetés, a tömör és szellemes dialógusok, a találó zene pontosan azokat a húrokat pendítik meg, amik – ha rojtosra nem is kaparom a karfát - mégis odabilincselnek a székhez. Bár én amúgy is kedvelem a korhű, kissé dokumentarista jellegű, hitelességre törekvő történelmi filmeket, pláne ha meg van spékelve egy kis valódi eseményeken alapult hazugsággal, hát ez van: szívesen elhiszek bármit, ha jól mesélik. Nyilván, az én VI. György ismereteim kibővültek és színesedtek most A király beszédével.

De az is igaz, hogy pont a langyos katarzis miatt nem életem filmje, viszont kivételesen igényes, színvonalas munkának tartom, amit tartalmas szórakozás lesz újranézni bármikor. A film címét pedig jól megjegyeztem: Colin Firth-höz méltó volt az a lekicsinylő tekintet, amivel a pénztáros srác őkirályi méltósága végigmért délután, amikor megszólaltam: A király nevében - re foglaltam két jegyet… J

Igaz ez a filmekre is?

Ablak11 felvetésére néztem újra, és egyáltalán nem bántam meg, sőt. A parvocelluláris ganglionsejtek axonjainak tanulmányozásába ugyanis már meglehetősen belefáradtam, és az elmúlt négy nap legértelmesebb 154 percét töltöttem Az utolsó szamuráj világában.

A bejegyzés címén azonban sokat gondolkoztam, mert a cím, mint a szövegkohézió része már önmagában is kifejezi az üzenetemet a filmről, így aztán elvetettem az „Egy amerikai Japánban” kissé degradáló, sok jóval nem kecsegtető felütést. Mert nem szeretném bántani, már csak hálából sem, azért az alapvető tulajdonságáért, hogy annyira kontrasztban áll minden erénye azokkal a dolgokkal,  amik jelenleg körülöttem illetve bennem kóvályognak, hogy bízom benne, egy eposzi mozi, magasztos üzenettel, példaértékű karakterekkel, kimozdítja a jelenleg beszűkült értékrendemet a holtpontról. A hála pedig egy olyan érték, amit minden igaz szamuráj magának kell, hogy valljon.

De nem szabad túl szigorúnak lennem magamhoz sem – ez a lényegesen nehezebb feladat – mert az az üzenet is egyértelmű a filmből, hogy van második esély, akkor is, ha olyan tetteink miatt büntetjük magunkat, amikért úgy véljük, soha sem fogunk tudni megbocsátást nyerni, és sosem nyerjük vissza a becsületünket, sosem oldozhatjuk fel magunkat, viszont amit tudunk tenni: minden éjjel felszakítani a gennyes sebet, sót szórni bele, hogy emlékezzünk, mit tettünk.  Így aztán magamnál jobban megbüntetni nem tudom magam, az önsajnálat diszkréten fölényessé tesz, hiszen bárki bármit mondhat, olyanokkal úgysem tud kínozni, még csak megközelítőleg sem, mint amivel én magamat. További alternatív megoldás egy ilyen típusú antihősnek, hogy halált megvető bátorságról tesz tanúbizonyságot, ami valójában halálkereső vakmerőség, vagy pátosz nélkül szimplán képszakadásig vedeli a viszkit. (Nahát: a film első harmadában lévő párhuzamok a főhős és a személyes valóságom között  nem dobtak különösebben fel, ellenben egy kiadós skrupulus mellett rögtön mellékessé válik a retina működése.) A film azonban nemcsak az egyéni jellemfejlődésről szól: az amerikai kollektív tudatban az indiánok lemészárlása mélységes bűntudatot gerjesztett,  kimondott a párhuzam a kisebbségbe szorult, maroknyi, rettenthetetlen japán harcos és a rézbőrű bennszülöttek között. 

Nathan Algrennek, a megkeseredett, kiábrándult nyugati embernek (aki egyúttal őszinte narrátora is az eseményeknek) olyasmire van lehetősége, amire többségünknek csak a lelkében van mód: a tabula rasaként feszülő óceánon áthajózva, megismerkedik az igazhitű, alázatos, jó szamurájokkal, közülük is a harc művészetében hozzá hasonlóan mester Katsumotóval, és megtanul megbocsátani magának. Sőt, rendes amerikai filmhez méltóan még ebben az életében kap egy új esélyt. 

Na, igen, a film záró jelente erős túlzás, már csak azért is, mert a történelemből ismerjük: végül Japán is behódolt a kapitalizmusnak, sőt elképesztő mértékű ipari fejlettséget produkált, de ne szaladjunk ennyire előre. Addig ugyanis még sok egyéb konklúziót is levonhatunk - még ha közben a szamurájokat markánsan egyoldalúan csak pozitív oldalukról ismerjük is meg - az igazi férfibarátságról, az önismeretről, a hazaszeretetről, a kulturális örökségről, a tradíciókról, mindezt átütő, szemet gyönyörködtető, grandiózus csatajelentek (különösen emlékezetes a legelső ütközet, az erdőből szellemharcosokként felbukkanó szamurájokkal), és örökkön virágzó pompázatos tulipánfák tövéből. Líra és eposz.  Megható? Igen. Giccses? Mi az hogy! Profi?  Az. Zseniális? Véletlenül sem. És akkor mi van?

Kell tökéletes film? Nekem nem, csak egy tökéletes viszonyítási pont. Köszönöm szépen az ajánlót!  És mindenkit megnyugtatok: ez a bejegyzés sokkal lehangolóbb, mint a film.