A sztorit mindenki ismeri – a csavar annyi, hogy nem a földre jön az idegenek inváziója, hanem a földlakók kerülnek az idegen bolygóra, ezzel megcserélődött az üldöző és üldözött szerepe is. Azt nem tudjuk meg pontosan, hol vagyunk, de több információra nincs is szükségünk annál, mint ahogy a szereplők megfogalmazzák „Ez itt maga a pokol!” A földi banda válogatott ragadozóból áll, akik a nyolcvanas évek tipikus karaktereit idézik. Bármelyik Schwarci filmben tökéletesen megállná a helyét a Joe Pantoliano perverz vigyorával felvértezett halálraítélt gyilkos, a szótlan yakuza, az orosz kommandós Tom Berenger arc utánérzéssel, a kötelezően félvér beütésű kőkemény csaj (lsd még Chacon, Vasquez), a cool mexikói machete, a szótlan western hős, és csak hogy színesítsük a felhozatalt, egy afrikai kemény legény. Azt hogy a 21. században vagyunk, onnan lehet tudni, hogy a nyolcadik utas, egy orvos, trendi szemüvegben. Az ő karakterével a csapat erkölcsi álláspontja is megkérdőjeleződik, tompul a határvonal a predátorok és az emberi gonosztevők között, semmivel sem vagyunk jobbak náluk, mi is ugyanolyan áruló bagázs vagyunk, akik csak a mindenáron való túlélésre törekszünk, vagy a predátorok sem olyan rossz emberek, mint elsőre tűnnek.  A film egy pontján ugyanis szövetséget köt ember és predator egymással, ami egyrészt közelebb hozza az idegeneket a nézőhöz, és esendően emberhez hasonlóvá teszi, másrészt előre vetíti a folytatás lehetőségét.

Adrien Brody szerepeltetésén nyilván nem csak én röhögtem fel hajdan, és zavartan keresgéltem, hogy hol van ebben az áprilisi tréfa. A srác 1987-ben Schwarci mellett csak tuti halálra ítélt mellékszereplő lehetne, a 21. századi Predatorsban azonban tökéletesen hiteles, hiszen ma már filmek tucatjaiból tudjuk, hogy egy igazi harcos szellemi képzésre legalább akkora gondot fordítanak, mint az erejére, hogy a szupererőt csak a mentálisan is toppon levő katona tudja 100%-osan használni, ezek az infók beépültek a néző tudatába, és már nagyon kevés lenne egy tökéletes test, mert az a beugró. Így az addig csendes, okos, magányos farkas, akinek a leadership skillje ugyanolyan szinten van, mint a staminája, akkor sem vall szégyent, amikor lehetősége adódik a rendezőnek félmeztelenre vetkőztetnie főhősét.

Csak egy dolgot nem értek: hogy miért csinálják ezt a predatorok? Mi az értelme figyelni a földet, hogy ki itt a gonosz rossz ember, és miért osztanak kegyetlen igazságot az idegenek azzal, hogy ezeket az alávaló gazembereket elhurcolják a bolygójukra, és ott egy hajtóvadászat keretében mészárolják le őket? Másrészt pedig: miért is fontos ez? Jobb, ha belátom, egy jó akciófilmben nem a miértekre kapunk választ, hanem a hogyanokra, és arra Antal Nimródtól korrekt felelet érkezett.

Kicsit csalódott vagyok, mert nem erre a műfajra számítottam, de erről nem a film tehet, hanem a várakozások vagy elvárások, amiket legalábbis el kell érni, de még jobb meghaladni, ahhoz, hogy az ember elégedett legyen.  Azt olvastam korábban, hogy egyfajta női vagy francia Indiana Jones kalandjai a történet, de nem az. Aki ezt írta, vagy mondta, csak minden tízedik percben kapta fel a fejét a blackberryjéből a film közben, mert úgy akkor akár pompás kalandfilm is lehet.

Sok minden hiányzik belőle, másféle sok minden meg túlteng benne, amitől végig olyan érzésem volt, hogy ez egy nagy katyvasz. A rendező nem merte felvállalni sem a kalandfilm, sem a mese, sem az abszurd vígjáték műfaját, csak míg van, aki bámulatosan egyedien tudja mixelni a stílusokat, addig Bessonnak ez pusztán görcsös igyekezet a könnyedén bravúros szórakoztatásra.

Nézzük mi hiányzott, és mit is kaptunk. Hiányzott belőle az akció, a fordulatos, látványos megoldás: az első húsz percet követően a cselekmény gyerekes burleszkbe vált, ahol végig érezzük, hogy komoly baja nem eshet a főhősöknek. Mintha ugyanezt a hiányt az alkotók is érezték volna, ezért igyekeztek bizarr és meglepő fricskákat belevinni: hol egy guillotine, hol egy átszúrt koponya, hol egy véres t-bone premier plánban. A groteszk elemek Jean-Pierre Jeunet képi világát idézték – de a zsenialitás nélkül csak a zavaromat fokozták. A műfaj kötelező elemét, az áltudományos történelmi összeesküvés elméletet, titokzatos szektákat, a régmúlt elfeledettnek hitt felbecsülhetetlen értékeit itt nem találjuk. Rejtélyes történelmi konspiráció leleplezése helyett fatális mellé trafálást, titkos szekta helyett szmokingban franciául parolázó múmiákat, kincsek helyett a fáraó hasnyálmirigyét kapjuk. Hiányzott a humor: vagy a vicces mellékszereplőn nevessünk, vagy a főhős sziporkáin, vagy bármin, csak azon ne kelljen, hogy egy raptor magasról szarik a rendőrkapitányra, vagy, hogy egy nő férfiruhában van, amik egy 50 évvel ezelőtti Louis de Funès vígjátékban bárgyú bazsalygást váltanak ki a belőlem, a 7 éves keresztfiamból pedig érthető módon hangos rötyögést, de az Adéle-ben max egy félmosolyt.

És az obligát műfaji elemektől elrugaszkodva, még. Lehet, hogy rettentő sznob leszek attól, amit írok, de a szereplők bántóan rondák voltak a filmben, nyáladzó volt a szájuk, hányingert keltő a bőrük, undorító a fogazatuk, nehéz volt így szorítani az életben maradásukért, de igazából néha már azért is, hogy meg tudjam enni az összes popcornt. Nem vagyok a Szépség Kultusz fanatikusa, de a filmvásznon tradicionálisan üzenete van annak, hogy ki hogy néz ki, elég a klasszikusra gondolnunk: a Jó, a Rossz és a Csúf. Olyannyira ocsmány volt pl. a professzor, hogy hosszasan győzködnöm kellett magamat arról, hogy nem gonosz, és nem fog belőle kitörni pillanatokon belül a vicsorgó fogú pszichopata, pedig őt a „jók” oldalán szerepeltette Besson. Mindenkinek karikatúraszerűen eláll a füle, piperkőc a szakálla, zsíros a haja, nincs egy normális fej sem, amitől megint olyan érzésem lett, hogy ez olyan szándékos és erőltetett hogyan-legyen-érdekes-és-egyedi-mindenki-ebben-a-filmben ötlet akart lenni, csak azt felejtették el, hogy ha mindenki valamilyen, akkor igazából mindenki semmilyen. Egyedül Adéle pikáns szépsége töri meg az egyhangúan gusztustalan emberek látványát (és a testvéréé, de mivel ikrek, így a szépségük hasonlóan káprázatos), ezáltal természetesen a kontraszt még nagyobb.

Szóval a viktoriánus kalandfilm most nem igazán sikerült, de egyáltalán nem baj, mert egyfajta szabad ötletek jegyzékeként, erről eszembe jutott a Jeunet-Caro páros, a Mátrix, a Horgász a pácban, Lütyő, apukám, a vasárnap délutáni sorozatok, és a szép emlékű Cinema magazin előfizetés, amit egyszer régen karácsonyra kaptam. 1997-ben az Ötödik elem után, ebben nyilatkozta azt Besson, hogy abbahagyja a rendezést. Hm.