Átlagos brit filmecske, vagy jó lenne, ha ilyen lenne az átlagos brit film.

Ami a formát illeti: imádnivaló angol kiejtés, fülbemászó értelmiségi pop zene, trendi sérók, oasis tagokra hasonlító arcok – minden hibátlan, de egy árnyalatnyit steril: kicsit kevesebb burberry modell, vagy james dean outfit is bőven elég lett volna, bátran el lehetett volna rugaszkodni ezektől a toposzoktól. Nem kell attól félni, hogy a célközönség ezek nélkül nem fog szimpatizálni a srácokkal, hiszen szépek, divatosak, lázadók, de azért az mégiscsak túlzás, hogy átbulizott, átverekedett, sitten töltött balhés éjjel: tökéletes a frizura, gyári munka, hegesztés, körfűrész: a frizura még mindig tart, festékszórás, rendőrök elől menekülés, porban hempergés: tökéletes tartás minden időben.

Tartalom oldalról: idióta brit humor, osztálykülönbség, prolik, alja meló vs rolls royce, generációs konfliktusok, kocsmai verekedés, útkeresés – A helyzetek, amik nem hiányozhatnak az igazi angol filmből című nem létező tanulmány mentén felépült forgatókönyvben minddel találkozunk, néhol csak utalásszerűen, néhol töményebben, egyet sem kiemelve a sok jellemző közül. Kellemesen, és szórakoztató adagban kapjuk meg ezeket a szituációkat, de a formával ellentétben, nagyobb dózist is elbírt volna a film: így maradt kedves kis mozi, különösebb drámai mélyrehatás vagy eget rengető röhögés nélkül.  

A 6. perctől kezdve nyilvánvaló a történet, fordulatokban igazán nem gazdag, nem baj, mert innentől tovább lendíti a következő 40 percet a brit középosztálybeli attitűdre jellemző humor, amikor a lyukacsos trikójú, melós, családfői tekintélyén többszörösen csorbát szenvedett apa és a kényszerűségből a családdal lakó anyós sziporkáin, vagy az ökörködő fiatalokon nevetünk. A feszültséget a film igazi színészei teremtik meg: Ralph Fiennes és Emily Watson párosában ugyanazt a kiszolgáltatottságot látjuk, mint a Vörös Sárkányban. A konfliktus nem jön sorscsapásszerű felismeréssel, több utalás, tárgy, félmosoly, megaláztatás együttesen érlelik az elhatározást, míg végül egy arab közmondás egyértelmű döntéshelyzetet idéz elő. Ettől kezdve a második 40 perc inkább melodráma, amikor a sztori kicsit leül, a hangulat pedig inkább egy Coldplay videoklip kamerával szembe sétálgatós atmoszféráját idézi, de több filmes lelkiállapot is eszembe jutott, mint a Diploma előtt, az Education, vagy a The Boat That Rocked.

Ez se lesz egy hosszú elemzés, aminek van oka. Nekem sok újat nem mondott a Cemetery Junction. Az, hogy a 70-es évek Angliájában elnyomták a nőket, és nem valósíthatták meg ambíciójukat, nem váltott ki belőlem együttérző búslakodást, (Pif, légyszi kényszeríts arra, hogy ne menjek dolgozni, és arra is, hogy eltarthass) az, pedig, hogy az emberek rosszul választanak, és ezzel elrontják az életüket, nem sorscsapásként, hanem állapotként van ábrázolva.

Összességében nincs itt semmi probléma: ki fogunk tudni szakadni szüleink árnyékából, a főhősök fiatalok, előttük az élet, velük még bármi lehet, és lesz is.

Így esett a választás a hétvégi moziünnepen a Hétmérföldes szerelemre a szombati nap nyitófilmjeként: egyszerű történet, semmi meglepetés, totális turn off az agynak, ez volt a terv. És bejött: optimális délelőtti kikapcsolódás a film, amiben jó arányérzékkel adagolják a humort, az érzelmeket, és a tanulságot. A filmnek két erőssége van: a karakterek és a laza történet. A főszereplők kedvesek, bohókásak, szimpatikusak, akiknek kallódó céltalanságával könnyű azonosulni. Kicsit tartottam attól, hogy a feszültségforrás távolság miatt idővel ellenszenvesbe fordulnak, de szerencsére hiányzik belőlük a bosszantóan sértődékeny faszkalap, aki hajlamos félreérteni a másikat, és erre ürügyül megcsalni, lehetőleg részegen (ez ugye sajnos megszokott klisé a romantikus vígjátékokban) – ezek a harmincas fiatalok egyszerűn tényleg szeretik egymást, ez üdítő, és friss.  A mellékszereplők diszkréten karikírozott vicces jellemek, akiket ugyan egyáltalán nem szeretnék lakótársnak, legjobb barátnak, munkatársnak, rokonnak, de lássuk be: ilyenek a lakótársak, barátok, kollégák, családtagok, lehetetlen nem rájuk ismerni közvetlen hitelességük miatt, és utána kuncogva a mozitársunk fülébe súgni: „pont, mint Tibor anyjáéknál”. Jól ismerjük és szeretjük ezeket a figurákat, akik lehet, hogy fárasztóak, vagy kínosan közönségesek, de tényleg ilyenek.

A történetvezetésben a rendező ízlésesen kerüli a közhelyes magas labdák leütését: van ugyan torta, de nem dobják senki arcába, van szólózás veszekedést követően a helyi pubban, de nem követi ismeretlennel az ágyban ébredés stb. A konfliktus valódi problémából adódik, és hogy nevessünk, kellő szarkazmussal van aláhúzva a kiinduló gond, de az, hogy a gazdasági világválság okozta munkahely problémák érthetően megviselik a feleket, senkinek sem irreális és nem a szokásos hollywoodi túlzás.

A srácokat nehéz rávenni olyan filmre, melynek a címében szerepel a szerelem szó, pláne hétmérföldes túlzással (brrr a népmesei nagyzoló cím), cinkos összekacsintással tiltólistás még a szeretet, szerető szavak is. De fiúk, ha majd adják a tévében, ne kapcsoljatok el: egyszeri szórakozásnak pazar, és csak még szerethetőbbé teszi a pizsamában teát kortyolgató párotokat.