Az elején gyorsan leszögezem, hogy a csattantót le fogom lőni. Már csak azért is, mert én is úgy láttam a 127 órát, hogy tudtam, miről szól (ki nem?), és az ismert katarzis semmit nem vont le az értékéből. Eleve az „igaz történet” jelző olyan magas labda, amelynek esetében mindig máshogy ülünk le mozizni, nem véletlen, hogy egy teljes tévécsatorna épít erre az alaphelyzetre. Danny Boyle filmje azonban olyan távol áll a Hallmark színvonalától, mint a János hegy a utahi Zion Nemzeti Parktól.

 
A rendező korábbi filmjei jellemzően zaklatott, mozgalmas, dinamikus alkotások voltak, ahol a klipszerű képi világnak (pl. osztott képernyő, felpörgetett mozgásformák, villódzó fények), a tempónak, vagy a sebesség nagy amplitúdójú váltakozásának kifejezetten nagy szerepe volt, ehhez képest a 127 óra, a röghöz kötött szereplővel, a beszűkült térrel és elmével szokatlan kihívásnak tűnik egy laikus számára. Nyilván nem véletlen, hogy csak filmrajongó vagyok, és nem filmkészítő: felőlem akár tökéletes unalomba is fulladhatott volna másfél óra egy helyben ácsorgás, ez a film azonban remek példája annak, hogy mennyire nem kell a nézőnek unatkoznia azért, mert az akció minimális, és a főhős mindössze eszik, iszik, vizel, vagy pont ő unatkozik. A feszültség minden percben maximális, gyomor a torokban, pulzus az egekben első perctől utolsóig, annak ellenére, hogy Danny Boyle-os eszközökkel ennek a filmnek leginkább az intrójában találkozhatunk, mint a kapkodó összepakolás, rohanvást készülődés, országúti autózás és hirtelen lassítás. A tempó ilyenformán való látványos felfokozása egyértelműen túlzás, mégis, azon kívül, hogy egy extrém sportolótól ez hiteles, ez teremt bámulatos kontrasztot a később bekövetkező beszorult élethelyzettel, a teljes adrenalin függőség szemben a totális ingerhiánnyal.
 
És onnan? Onnantól jön az igazi kihívás, az abszolút extrémitás, felmérni, hogy itt döglik meg, ha nem talál ki sürgősen valamit, aztán a tehetetlenség kudarcától ugyanezt a gondolatot elvetni, és feladni mindent, és az emlékekhez nyúlni, ha már a palack energiaitalhoz nem lehet, mert az a kocsiban maradt, hallucinálni, ábrándozni, természetesen vízről, meg ismét a palackról. És jobb híján elszámolni magunkkal, meg a faszságainkkal, amik ide vezettek, a pökhendi arroganciánkkal, hogy azt hittük, mindent tudunk, és lehet büntetlenül szórakozni a természettel, vagy akár hogy az önzés nem egyenlő az önállósággal. Lehet számvetést készíteni akár egy szarkasztikus interjú formájában (ami a film egyik legjobb jelenete), vagy egy youtube-ra szánt videóval. És aztán amit még lehet: újra próbálkozni, meg újra.
 

Lenyűgöző szépségű a bravúrosan fényképezett táj, de az igazi csoda maga az ember, és az életösztön. Aron Ralston, a szimpatikus hegymászó kalandja pozitív kicsengéssel zárul, szinte hurrá optimista a film vége, na, de ha egyszer ez történt, nincs mit a készítőknek szemre hányni, még akkor sem, ha jellemfejlődés nem volt, tanulságot pedig inkább mi vonunk le, mint hősünk. De az is világos, hogy aki a puszta túlélés érdekében levágja a kezét, az nem "hős". Csak egy szerencsétlen, aki felmérte, hogy nincs más választása, de van mersze, és ereje, nem emberfeletti, hanem pont hogy nagyon emberi. A 127 óra alkotói pedig hisznek az emberben, ez minden kockáról kiderül. Mert van értelme életben maradni, sőt csak ennek van értelme, és ha a keze elvesztése árán kap valaki még egy esélyt, annak azért igazán lehet örülni.

süti beállítások módosítása