2012.07.23. 23:28
A JEDI VISSZATÉR
Kultikus mese ide, rajongók megsértése oda, de ez egyszerűen egy vicc. „Lüke Szájtátó” utolsó felbukkanása olyan gyengén alakult, hogy csak nagy önuralommal lehet megállni, hogy a többi részt is alaposan újraértékeljem.
Az közismert, és a többség számára valószínűleg már a film bemutatásától támadhatatlan tény (még ha eleinte nehezen emészthető is volt), hogy az ewokok felbukkanásától kezdve a Jedi még a látszatát is elvesztette a komolyan vehetőségnek, és humor nélküli szánalmas zavarba ejtő paródiává fajult. De önámítás lenne felmenteni egyébként, és mindent a bárgyún aranyos kismacikra fogni – olyan rossz ez a film, hogy kár erősségeket keresni benne, egyszerűbb, ha összeszedem, miért annyira gyatra, hogy a zskat cimkét minden aggály nélkül rá lehet illeszteni.
Mese: az egyik támpillér lehetne a forgatókönyv, ami tömören összefoglalva nem is annyira borzasztó, mint a vásznon (tévében): Az ifjú lovag megmenti hősi barátait a biztos pusztulástól, majd mestere útmutatásai alapján szembeszáll a Sötét Erővel, mert eljött a végső, a világegyetem további sorsát eldöntő csata ideje. A drámai összecsapásig árulással, szeretettel, kísértéssel és korábban nem ismert hatalmak támogatásával van kikövezve az út, mígnem szívszorító fordulattal a Kiválasztott egyensúlyt hoz a Galaxisba. Ez eddig egy eposzi opera, apokaliptikus dráma, filozofikus mélységű tolkieni szintű mese összefoglalása.
Ehelyett azonban mit látunk? Luke, az erőt bénán és következetlenül használó Jedi lovag (egyetlen szívszorító momentum: tényleg pont ő az utolsó???) sorozatban beégeti magát és civakodó barátait Jabbánál, ahol jazz-énekesnők egész alakos rücskös búvárruhákban ropják a spacebugit. Feltételezhetően a fröccsöntött maszkok alól Jabba válogatott bandája nem lát ki, így Luke és csapata megmenekül, de csak azért, hogy besétáljon a csapdába, ami a kreatív team páratlan szellemességének köszönhetően a Halálcsillag II fantázianevet viselő hadibolygó elpusztítása köré szerveződik. Ami a monumentális történetet a továbbiakban még előreviszi: Leia aranyos mackókat ölelget, akiknek 3-CPO lesz az uralkodójuk, Han Soló pedig féltékeny. Áhá.
Színészi játék: a főszereplők közül Mark Hamill viszi a prímet, de tőle igazán többet nem is várt senki a korábbi epizódok alakításai alapján, erre a részre pedig már tökéletes püffedt arcú alkoholista lett, akit a nyilvánvaló „most már megkomolyodtam” üzeneten túl legfőképp azért kellett feketébe öltöztetni, mert az közismerten slankít.
Harrison Fordnak hiába volt mostanában szülinapja, aminek alkalmából több helyütt kifejtették a kommentezők, hogy jó színész, ettől még nem lett az, pláne nem visszamenőleg. Hogy Han Soló szerepe illik rá, arról meg kár eszmefuttatásokat végigzongorázni, mivel nem igazán van arra sanszunk, hogy lejátszunk egy olyan életet, hogy mi lett volna, ha nem ő Han Soló, szóval nyilván illik rá a szerep, de ez az aktuális tér-idő kontinuitású körülmények között még nem érdem. És Leia? Az ő teljesítményét csak akkor lenne érdemes fókuszba helyezni, ha bárki is gondolt volna rá színésznőként. Kezeket bátran fel. Valaki? Bárki? Senki?
Látvány: az olyan fárasztó, amikor az idejétmúlt vizuális effekteket látva illendően mentegetőzni kell, hogy „jó, persze, látszik az odavetítés, meg a felépített díszlet súlytalansága, na de ahhoz képest, hogy mikor készült, tök jó” Senki sem kért örök értékű látványt, nem is várható el ez egy a technikai újításokért annyira lelkesedő filmestől, mint Lucas, de akkor nekem se kelljen jóságosan megbocsátani, és magyarázkodni. Rossz kimondani, persze, mert ezek kegyetlen mondatok, hiszen együtt öregedtünk a filmmel, aztán magunkat is sajnáljuk, de most ez már nem jó, nem vizuális orgia, nem hatásos, nem ütős, idejétmúlt.
Nosztalgia faktor: ebben a kritériumban vitathatatlanul a Jedi visszatér oldalán van az erő. Gyerekkorunk szürke panelrengetegből kimenekítő fantasztikus meséje, titkos birodalma volt a Star Wars univerzum. Könnyű volt szeretni, mert más volt, újszerű, izgalmas, miközben a már ismert mesei toposzokat építette be a kollektív tudatalattinkba, így vált a Csillagok Háborúja is mindannak részévé, amit most mesének hívunk.
Ezért nincs is értelme fentebbi soroknak, mert ez nyilvánvalóan nem csak egy film, mint ahogy a Hófehérkéről sem szokás irodalomelmélet kurzuson elemzést írni. Mégis ott bujkál bennem a kisördög, hogy vajon Lucas showja lesz-e szájhagyomány, válik-e a történetből legenda, a legendából pedig mítosz, fog-e több száz évvel később (akár már csak húsz év múltán) érzékeny és érthető hivatkozási pont lenni.
Kétlem – de ez a kétely persze nem akadályoz meg abban, hogy szeressem ezt a filmet vagy akár újra is nézzem. Ahogy a Jedi visszatérnek meg lehet bocsátani a hibáit, úgy magamnak is a gyengeséget.
Szólj hozzá!
Címkék: star wars klasszikus zskat
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.