Amikor először láttam, minimális információmorzsával sem rendelkeztem a filmről, sokáig azt gondoltam, biztosan így a legjobb élmény, a lehető legkevesebb előtudással szembesülni vele, de szerencsére kiderült: többször megnézve is ugyanolyan nagyot üt.

Úgy számolom, azt már pont 371 oldalon leírták, hogy a magyar cím (Erőszakik) micsoda egy szerencsétlen retardált fingóshumorral tűzdelt vígjátékot sejtet, de egyúttal itt jelezném, hogy néhány év alatt ezt is meg lehet szokni, és a film kultikussá válásával párhuzamosan kiderült, a cím önálló szóvá vált, és szemantikai szintjei mostanra bőven tovább mutatnak a megerőszakolt, „jópofa” vasárnapi ebéd utáni gagyi vígjátékra vágyóknak, mint (téves) célközönségnek szóló poéngyártáson.

Adott a tündérmese szépségű történelmi belga város, az emberiség kulturális fellegvára, leírhatatlanul bájos és képeslapra illő látvánnyal, és adott három bérgyilkos: a moralizáló, gyilkolástól megcsömörlött profi Ken, az üres suttyó, ám korábbi elcseszett munkája miatt mélységes bűntudattól szenvedő kezdő Ray, és az elvhűséget vér komolyan kezelő egyúttal a stresszes munkahelytől kissé túlfeszült Harry. A már-már giccsbe hajlóan pazar szépségű ékszerdoboz városka, és a romlott szereplők közötti ellentmondás adja a több regiszteren is fellelhető feszültség első, legszembeötlőbb lépcsőjét, Bruges ugyanis hármójuknak idilli adventi turistalátványosság helyett a földi lét legmélyebb bugyrává válik.

Persze kinek-kinek máshogy: Ray (Colin Farrel), a maga száldrót egyszerűségű, sivár személyiségével első perctől kezdve iszonyodik a kultúrától, a patinás hangulattól, de aki Bruges-ban jár, megkerülhetetlenül igazi értékekkel találkozik. Ray esetében pont az emberiség kulturális gyökerei, és nem utolsósorban a hátborzongató Bosch festmények indítanak be egy megtisztulási folyamatot, és a kirándulás legvégén rádöbben, hogy mindaz, ami eddig történt vele, az elkövetett bűnök, az értéktelenség, az maga a pokol, és hogy innen csak kifelé van út, mélyebbre már sehová.

Ezzel szemben Ken (Brendan Gleeson) igyekszik beilleszkedni a városnéző turisták közé, és a felszínen (vagy lehet, hogy mélyebben is) decens, művelt, udvarias angol úr. Közben a város értékei olyan mélyen megérintik, hogy egyszerre másik dimenzióba kerül és átértékeli addigi tetteit. Bruges-ban egy bérgyilkos hiába próbálkozik, hogy meggyőzze magát, hogy az egy jó cselekedet, ha kinyitja az ajtót a szatyrot cipelő néni előtt, miközben embereket öl meg pénzért. Ken hamar eszmél: ennél azért többre van szükség, ha meg akar menteni egy lelket a purgatóriumtól, így aztán kihívja a végzetét Harry személyében.

Harry (Ralph Fiennes) maga a pokol. Elvekről, becsületről, szeretetről papoló pszichopata, neki nem lehet ellent mondani, aki mégis megteszi, az ne lepődjön meg, ha a kanálisban végzi, de egyúttal szentimentalista is: ártatlan gyermekkorának mesebeli boldogságát adja búcsúajándékképpen Raynek, Bruges az ő szimbólumrendszerében egyértelműen mennyországból alvilággá változik.

A jelképrendszerben erős város mellett a filmet kétség kívül a kiválóan castingolt és még annál is jobban teljesítő színészek emelik hibátlanná. Ralph Fiennesról tudjuk: mindent el tud játszani, a brit színésziskola etalonja, Brendan Gleeson játéka is kifogástalan, Colin Farrel-t pedig egyszerűen telibe találta a szorongó, depressziós, kutyatekintetű bérgyilkos szerepe.  Sziporkázó párbeszédek, abszurd fekete humor jellemzi az atmoszférát. A komoly tartalom ritkán találkozik hangos röhögéssel, de aki ezt a filmet választja, az készüljön arra, hogy a legbizarrabb helyzeteken fog feszengve nevetni.

Régebben rendszeresen ajánlottam az In Bruges-t, ha valaki jó film tippet kért, remélem, mostanra már mindenki látta, én meg folyamatosan vágyom egy hasonló meglepetés 5 pontos alkotásra.