Aztán azt is láttam, hogy valamikor korábban a kritikustömegen már bejelöltem az Apokalipszist, ráadásul zseniálisra értékeltem, merthogy tudom én, hogy láttam valamikor, még talán a 80-as években az m1-en, csak nem emlékszem, nagyjából egy kockájára sem. (azt nem számolom az emlékek közé, hogy „mintha izzadt félmeztelen katonák lövöldöznének gépfegyverekkel, és van egy olyan jelenet is, amikor füves cigit szívnak, nem?”)

Teljesen meglepett. Nem ilyenre számítottam. Az elvontsága, a pszichopatizmusa, az őrület, a borzalom „the horror”. A világvége, és az előtte bekövetkező szörnyűségek. Sokkal szájbarágósabbnak hittem, ez persze az én elfogultságom, de mégiscsak amerikaiaknak készült film, gondoltam. Az út végére komoly metamorfózison áteső százados gondolatai semmi újdonsággal nem szolgálnak: a háború szörnyű, bele lehet őrülni, akik a központból adják a parancsokat, azoknak lövésük sincs arról, ami kint van a dzsungelben, itt mindenki elmebeteg – de attól, hogy közhely, még ez mind igaz, vagy pont attól közhely, hogy annyira igaz. Coppola kétséget kizáró hite, vallásos fanatizmusa zavarba hozott. Nektek nem szokott olyan érzésetek lenni, hogy nem normális a rendező, hogy láthatóan ő maga is beleőrült a verejtékes arcok közelijébe? Jó, lehet, hogy azért gondolom ezt, mert az 53 perccel hosszabb rendezői változatot néztem.

Marlon Brando pedig félelmetes figura: nagydarab brutális bennszülött, európai kiábrándultsággal, kíméletlenül lefelé görbülő szájjal. Amikor full camouflageban hangtalanul megjelenik, akkor tudhatod, az élet és halál egyetlen kegyetlen mindenható ura jött el szörnyű igazságot osztani - ítélkezés nélkül.

Megszakítással néztem, mert közben leállítottuk, mikor beszélgettünk arról, hogy akkor hogy is volt, miért is tört ki a vietnami háború, mikor és ki kezdte, ki mire is emlékszik, aztán mikor senki semmi konkrétumra, csak hogy valami irdatlan hosszú volt, és zabálta az amerikai elnököket, inkább megnéztük a neten. Kiderült, hogy jól emlékszünk, hogy nem emlékszünk: az okokat teljes homály fedi, sokkal inkább ködösítés, politika, erőfitogtatás – erre a káoszra kontráz rá Kurtz „Káosz” Ezredes.

Oktatják a film jeleneteit, amelyek 90 százaléka klasszikus – 2010-ben azonban már csak arról tudom, hogy klasszikus, hogy felismerem Bill Kilgore bögréjében Quaritchét, vagy a lángoló dzsungelről azonnal bevillant, hogy „az anyatermészet összebrunyálja magát”.  A drogtól túlfűtött, narancssárga árnyékot vető vietkongok látványa, vagy a Wagner zenére történő bombázás érthető, hogy mitől ütött 79-ben akkorát, de az is érthető, hogy most miért tűnik BTK-s performansznek, művészettel átitatott „Mondanivaló”-nak.

Coppola mozija azonban szép, és mélységesen humánus. Nincs mit megbocsátani neki, nincs szüksége arra, hogy a 21.század hiperrealizmusából lenézően és elnézően tekintsünk a nagypapa háborús emlékeire. Hatásos akart lenni, ezért hatásvadász lett, volt mondanivalója, ezért mondta, utaztatni akart, ezért LSD-t adott, hivatkozási alap akart lenni, ezért közhelyeket tett bele, brutális példát akart statuálni, ezért nemcsak mindünk kezét, hanem szemét és agyvelejét is beletette a lángokba.