2010.11.03. 20:28
The Magnificent Stallone, avagy A hét mesterlövész ismét akcióban
Nekem mindig is Stallone volt a kedvencem. Természetesen ki volt vele plakátozva a tesómmal közös ifjúsági bútor rám eső részének oldala, ajtaja, sőt, még a műanyag, csatos pénztárcámban is tartottam róla egy kis igazolványkép nagyságú kivágott újságképet, ahogy a nagyoktól láttam, hogy a szerelmünk fotóját ott kell tartani. Minden adatot tudtam róla, nemcsak a filmjeit ismertem kívülről, de a születési dátumát is, hogy összevethessem az ő horoszkópját az enyémmel (természetesen összeillünk!), a házasságai paramétereit (évszámok, női ideálok), a magasságát, a neve jelentését, a kutyája nevének jelentését, az élete történetét. Rajongtam, ahogy csak egy 11 éves kislány rajonghat. A leghelyesebb a Tango & Cash-ben volt, elegánsan, szemüvegesen, a legtöbbször pedig az Oscarban láttam, ami a zseniális fordításnak köszönhetően a világon egyedül Magyarországon nem lett bukás.
Ez a kiindulási pont, úgyhogy bátran mindenki vádoljon meg azzal, hogy elfogult vagyok. Vállalom. De azt is, hogy én könnyebbültem meg a legjobban, mikor A feláldozhatókat megnézve őszintén fakadt ki belőlem: de jó volt!, és nem kell magyarázkodnom a film miatt, mint öreg, szenilis rokonok miatt, nem kell kimagyaráznom a fiúkat, mentséget keresni nekik, a régi szép, közös emlékek okán.
Az Expendables pontosan olyan film, mint a nyolcvanas évek bármelyik akció mozija. Irreális, humoros, hangos, és főként macsós. Ahol a méret a lényeg, ott a nők csak mellékszereplők lehetnek: minél nagyobb a bicepsz, minél nagyobb a fegyver, minél nagyobb a tetoválás, minél nagyobb a terepjáró, annál jobb harcos vagy, annál tökösebb legény. Természetesen Mr. Tesztoszteron Mr. Cool-lal versenyez a Mr. Übermacsó címért, hogy aztán Mr. Olympia mindent vigyen. Kemény csávók ezek mind.
De így van ez már csak: a sztori egy marhaság, ez egyértelmű, de vállaltan túlzó. Stallone a nosztalgia hullámmal együtt ismét virágkorát éli, és a szál drót egyszerűségű történeten nincs miért fennakadni, hiszen feltételezem, hogy pl. egy Dolph Lundgren filmre sem a visszafogottan jól komponált realisztikus dramaturgiáért ült be bárki hajdan a moziba (vagy nézte még inkább VHS-en). A film közepén elkezdenek lőni és robbantani, és a film végéig nincs is megállás, csak néhány egymást húzó beszólogatás erejéig. És igen, ezek a baszogatások viccesek: nem ám egy félmosoly erejéig, hanem úgy röhögünk, röfögünk, ahogy csak egy faszi-filmen lehet.
Zs-kat ez a javából, de felturbózva a 21. századra: a verekedések, a késelések, az akciók brutalitása Tarantinot, a jelenetek koreográfiája a Bourne filmeket idézi, a múlton mélázó dialógusok pedig a szintén örökzöld A hét mesterlövészt jutatták eszembe, Yul Brynner és Robert Vaughn megkeseredett, „strong, silent, american type” párbeszédét.
A sármos macsókról mégsem saját maguk fénykorára asszociáltam, hanem arra, hogy ezek együtt egy fasza csapat, végre nem magányos farkasként, hanem egy bandában nyomják, darabolják, gyakják a gonosz diktátorokat, és akkor így végül az is kiderült, amit titkon persze mindig is sejtettem, hogy a legjobb közülük, na ugye hogy Stallone.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
dr.kevorkian 2010.11.04. 15:36:11
azért a tango & cash nagyobb kedvenc... ;)
colorblind72 2010.11.04. 19:55:42
alig várom, hogy megnézzem
colorblind72 2010.11.07. 23:42:01
egy dologgal nem értek csak egyet: az igazi király akkor is svarci marad :P
colorblind72 2010.11.16. 09:37:25
ablak11 2010.12.28. 13:05:50
rendesen röhögtem, amikor arni visszafordult az ájllbíbekk-es nézésével
nem is tudtam, hogy ennyiszer hangzik el a filmjeiben:
http://en.wikipedia.org/wiki/I'll_be_back