2010.09.05. 18:45
Szerelmi kalandok kötött pulóverben
Most sem szeretem, de régen kifejezetten rosszul éreztem magam a „kis aranyos” típus társaságában, aki kötött pulóverjét oly esetlenül bájosan tudja magára tekerni. Unalmas, önbizalom hiánnyal szenved, folyton megerősítést kell adni neki, a legdurvább estéjén akár két pohár bort is elfogyaszt, és persze őt nincs szíve senkinek megbántani. Semmilyen érzéki vonás nincs benne, és később mikor beletörődik, hogy ő pontosan ilyen, onnantól kezdve rá is játszik, és a hajgumiból nagy természetességgel kikunkorodó rakoncátlan tincseit mindig a füle mögé simítja – mintha attól, mert szerény, kisvirágos ezüstgyűrű van a kezén, ez a mozdulat mást jelentene, és nem ugyanazt. A kisaranyosok mellett mindig nagydarab, közönséges harci mamutnak éreztem magam, erről persze nem feltétlenül ők tehetnek. A war mammoth, ha mégis jobban tetszik a férfiaknak, mint szemüveges évfolyamtársa, az –jobb, ha tudom – egyedül annak tudható be, hogy feltűnőbb, egyébként természetesen a kötött pulóveres befont hajú kis aranyos lányoknak vannak csak igaz, őszinte emberi értékei – mint a könyvek vagy a gyerekek, pláne a gyerekkönyvek szeretete.
A kisaranyosnak a prototípusa Meg Ryan, de ide tartozik még Winona Rider,
Zooey Deschanel, Amélie-Audrey Tautou és hajdan Sandra Bullock is. Emiatt nem néztem meg sosem ezeket a megryan-tomhanks filmeket, mert számomra eleve hiteltelen, hogy valaki választja a kis aranyost, és nem csak egyszerűen ő maradt, ha a nagyvadnak (lsd még mamut) nem kellett. Mivel annyit tudtam, hogy ezek ketten összejönnek, abból indultam ki, hogy a sztori akkor biztosan olyan életszerűtlen alaphelyzetre épít, amitől végig nem lehet majd elvonatkoztatni.
Nahát, nagy marha (mamut) voltam. A rendező felülmúlta a várakozásaimat: tökéletesen jól ismeri a kisaranyos típust, és eleve nem versenyezteti olyan fórumokon, ahol meg kell jelenni. Rádión vagy interneten keresztül a félszeg pózok kevésbé átlátszóak, így a történet, ugyan mese, mely csak minimális sansszal történhet meg a nézővel, de megtörténhet. Mint a lottó ötösről nővérem szokta mondani: addig gondolatban sem tudja szétosztani a pénzt, amíg nem vett legalább egy szelvényt.
Akkor tehát a kiinduló pont kipipálva: kedves szerelmes történet, mely veled is megtörténhet – ha esetleg „véletlenül” akkor nézed, amikor facéran tengeted az életedet, érzed: van remény. És innen szét is kell választanom a két filmet: az első (A szerelem hullámhosszán) közben végig feszengve-zavartan fintorogtam, fárasztó is volt, lassú is, bárgyú is, de a barna rúzsok, a bakancs, a hosszú ballonkabát, a kockás ing nosztalgikus, és szomorkás emlékeket ébresztett bennem a dicső kilencvenes évek iránt. Ma már az egyedül búslakodó párnélküli embereket szinglinek hívják, és ugyan vigaszt nem hoz nekik ez a film, viszont mindenképpen növeli az önbizalmat: ha nekik, a középszerű, közhelyes, csúnyácska embereknek sikerült, akkor mindenkinek sikerülhet.
A szerelem hálójában szintén 90-es évek, de a témából adódóan borzasztó modern: 1998-ban az informatika órán még azért kaphattam ötöst, ha tudtam egy emailt küldeni a tanárnak, nem hogy emailen ismerkedjek meg valakivel. Totális forradalom! És nem csak a tematikában, hanem az önmagára szarkasztikusan kikacsintó humorban, az idősebb, magukat ezért kicsit felülről, kívülről tekintő szereplők miatt is. A jelenet, amikor a harmincas éveiben járó jegyespár megvallja egymásnak, hogy nem szerelmesek a másikba, Woody Allen érzékenységét juttatta az eszembe. Lám, lám – nem is az a legszörnyűbb dolog, ha őszinték vagyunk magunkhoz. Ha át mered gondolni az életedet, és az örök kétely mételyét kivágva magadból, tudsz valamilyen döntést hozni, akkor akár kellemes önismereti trip is lehet egy szakítás.
De a legfőbb tanulság mégsem ez. Hanem hogy negyvenhez közel a pasztellszínű kötött pulóver is jól állhat. Bárkinek.
2010.09.01. 22:10
Túlélés I am Perfect feliratú pólóban
Fight Club
Elsőre vagy tíz évvel ezelőtt, de lehet, hogy csak öt, komoly önsajnálattal küzdve, a hitelkeretem, folyószámlahitelem teljesen mínuszban, nem csak poäng fotelt vettem belőle, de műmellet, parókát, Bausch & Lomb színes kontaktlencsét, polaroidot, tommy hilfigert, kenvelot, és rengeteg mojitot meg tequilát is. Mindre feltétlenül szükségem volt. De tényleg. Aztán mikor bűntudatom lett a sok összevásárolt cucctól, és ablakon kidobált pénztől, vettem még pár dolgot, és részegen mentem be dolgozni, vagy ott rúgtam be. Vagy csak részegen betelefonáltam, hogy nem megyek be, és amúgy Boldog Új Évet. Március 4-én.
Rá egy hónapra pedig már csak tegretolon, rivotrilon és wellbutrinon vegetálva, gyűlölve magamat, és megállás nélkül annak a másiknak az elpusztításán fáradozva láttam ezt a filmet, de mivel nem csak magamat gyűlöltem akkoriban, hanem mindenféle trendet, divatos polgárpukkasztó majmolást, magát észre nem vevő álságosan konformista fiatalos nonkonformizmust, és mind közül különösen a tökéletesen szép testű harcos Mars isteneket gyűlöltem, ezt a filmet sem tudtam szeretni. Tisztább pillanatomban maximum azt feleltem: Nem, sajnos nem láttam. Tudtam én, hogy az első szabály, hogy soha, senkinek egy kurva szót sem mondhatok a klubról.
Tegnap este, BR, PS3, Bambanő rózsaszín poén, röhögés, IKEA, film. Már nem bántott. Nem keltett bűntudatot bennem, mert elfogadtam, hogy mindenki fogyaszt. Már láttam a 20th Centrury Fox pénzét, amin megvették a kor legdivatosabb férfi színészét, aki professzionális munkával centiről centire kidolgozta az izmokat testén, hogy később a filmet látva a fogyasztói társadalom juppijai számára követendő példa legyen, a pénzt, amit a designos díszletre, a stílusos, színben, fazonban kifogástalanul harmonizáló ruhákra, és a verekedések hipertechnikával készült koreografálására költöttek.
Nincsenek illúzióim: nem azért készült a Fight Club, hogy a befolyt összeget a fogyasztói társadalom forradalmára fordítsák, és titkos földalatti gerilla szervezeteket pénzeljenek belőle, hogy aztán azok dúsgazdag multik fénymásolóit, világító logóit, számítógépeit tönkretegyék, vagy hogy multiplexeket robbantsanak fel, így tiltakozva a popcorn és a blockbuster ellen. Az ellentét, ami a film üzenete és maga a film, mint iparág között feszül, természetesen a mozi hitelességéből elvesz, de a készítők úgy voltak vele: ha már kilóg a lóláb, lógjon ki tövig, és ami pénzünk van, azt mind fordítsuk arra, hogy a kockára kitalált alkotásból minél több példány kerüljön a terjesztőkhöz, a plázákba, aztán meg a polcokra. Hehe. Szimpatikus ez a pofátlanság. A társadalmi anomáliákról egy 140 perces videoklipben beszélni, amit aztán főként a főhőshöz hasonlóan önmagát kereső nemzedék bibliaként idézget, azt mutatja, hogy a korszak változásait, alulról burjánzó kezdeményezéseit nem elég észrevenni, de a célközönség számára fogyasztható formában kell közzé tenni. Nos, Edward Norton a jelenetért, amikor önmaga ellen harcolt, még MTV Movie Award jelölést is kapott Best Fight kategóriában, amit Tobey Maguire a legjobb csókért meg is nyert:)
Sok dolog megváltozott ’99 óta. Önmagunknak adtunk irdatlan, de megérdemelt pofonokat a gazdasági világválságban, amitől a fogyasztói társadalom egyelőre kevésbé ér rá shoppingolni, több időt kell fordítanunk a gennyedző, elfertőződött sebek ápolására.
Egyszer erről is lesz kultusz film. Addig pedig lehet azon gondolkozni, hogy a seggem vagy a nemiszervem fordítsam oda.
2010.08.31. 22:25
Centurion
Na, ez az a film, amit továbbkapcsolok a TV2-ről, amikor pénteken este 20:30-tól leadják. Mert abban a 3 percben, amíg éppen a Paprika TV-n reklám megy, vagy Pif lemegy tökit szerezni, és leállítom a filmet, olyan sokszor látott, unalomig ismételt filmes közhelyeket láthatunk, amin éppen néhány ultra-szakadt rókabőr szőnyegbe bugyolált férfi, szanaszéjjel photoshopolt tájakon fut, vagy verekedik, vagy fut, fut, gyilkol, rohan, vagy fut. Arábiai Lawrence fárasztó vánszorgása, és Butch Cassidy meg a Sundance Kölyök hűdecseles-vízesésbeleugrós végzetes menekülése egyszerre, csak erdőben, fröcsögő vérrel, és szuperközeli arcokkal.
A stáblistában az Apocalypto és a 300 alkotóin kívül még valószínűleg a Xéna és a Herkules készítőinek nevét fedezhetjük fel, akik azt hitték, hogy ha a trendin ondolált hajú szereplők baltákat csapkodnak az ellenség fejébe, fülébe, kulcscsontjába, lábszárába, és ezt meg is mutatják, akkor rögtön filmművészet, amit csinálnak. Az erőszak nem attól lesz realizmus, mert roppan, loccsan, fröccsen, csattan valami a vásznon, hanem mert van valami funkciója a vér, a halál, a brutalitás megmutatásának, nem csak a néző figyelmét igyekszik elterelni a logikátlan forgatókönyvről, értelmetlen párbeszédekről, következetlen cselekményről.
A hosszú monológok, amikben a főszereplő belső vívódásait hallgathatjuk, miközben markáns, férfiasan tökéletes arcélét láthatjuk, amint szemöldökét összevonva ábrázatára kiül a római katona két erénye: a becsület és a kötelesség, szóval ezek a monológok is csak arra jók, hogy igyunk addig a kólából, vagy a mobilt diszkréten kivéve a táskából, ellenőrizzük, hogy mennyi van még hátra a filmből. Semmilyen koncepció nem volt a jellemek ábrázolása tekintetében: egyfajta fordított Rettenthetetlen történet húzódik meg a háttérben, és ez a tragikus gyermekkori trauma kerül konfliktusba a bátor légiós hősies küzdelmével, lelki síkon pedig az elhatalmasodó és öncélúvá váló bosszúval. Hm, ahogy így leírtam, ez így nem is hangzik rosszul, ugye? Csak éppen a teljesen érdektelen, közömbös, unalmas jellemekkel nem lehet a nézőből együtt érzést kicsikarni, maximum néhány ásítást. Végig lehetetlen volt eldönteni, hogy ki az ellenszenvesebb: a kivágott nyelvű, dölyfös, gőgös, egyfeszt sértődött nyomkövető áruló bitch, vagy az uncsi, felületes, teátrális, bűn rossz emberismerő, közhelyesen gondolkodó Quintus Dias. Gondolom, nem ez volt a rendező szándéka, de nekem végül nem is sikerült a döntés.
Tömören: ez egy rossz film. Ronda, értelmetlen, unalmas.
Tanulság egy volt, ahogy a film közösséget kovácsolt a mozi teremből: a film elején még idegesítő tizenéves karattyoló fiatalok, vagy a későn érkezésük miatt eleve bosszús cüccögést kiváltó facér csajok mikor az ötvenedik perc táján felálltak, és röhögve kivonultak, már csak szimpatizáló beszólások kisérték útjukat a lépcsőn lefelé. Milyen érdekes, nekik sikerült egy gesztussal pozitív szereplővé válniuk – a rendező ugyanezt a trükköt miért nem ismeri?