Na, ez az a film, amit továbbkapcsolok a TV2-ről, amikor pénteken este 20:30-tól leadják. Mert abban a 3 percben, amíg éppen a Paprika TV-n reklám megy, vagy Pif lemegy tökit szerezni, és leállítom a filmet, olyan sokszor látott, unalomig ismételt filmes közhelyeket láthatunk, amin éppen néhány ultra-szakadt rókabőr szőnyegbe bugyolált férfi, szanaszéjjel photoshopolt tájakon fut, vagy verekedik, vagy fut, fut, gyilkol, rohan, vagy fut. Arábiai Lawrence fárasztó vánszorgása, és Butch Cassidy meg a Sundance Kölyök hűdecseles-vízesésbeleugrós végzetes menekülése egyszerre, csak erdőben, fröcsögő vérrel, és szuperközeli arcokkal.

A stáblistában az Apocalypto és a 300 alkotóin kívül még valószínűleg a Xéna és a Herkules készítőinek nevét fedezhetjük fel, akik azt hitték, hogy ha a trendin ondolált hajú szereplők baltákat csapkodnak az ellenség fejébe, fülébe, kulcscsontjába, lábszárába, és ezt meg is mutatják, akkor rögtön filmművészet, amit csinálnak. Az erőszak nem attól lesz realizmus, mert roppan, loccsan, fröccsen, csattan valami a vásznon, hanem mert van valami funkciója a vér, a halál, a brutalitás megmutatásának, nem csak a néző figyelmét igyekszik elterelni a logikátlan forgatókönyvről, értelmetlen párbeszédekről, következetlen cselekményről.  

A hosszú monológok, amikben a főszereplő belső vívódásait hallgathatjuk, miközben markáns, férfiasan tökéletes arcélét láthatjuk, amint szemöldökét összevonva ábrázatára kiül a római katona két erénye: a becsület és a kötelesség, szóval ezek a monológok is csak arra jók, hogy igyunk addig a kólából, vagy a mobilt diszkréten kivéve a táskából, ellenőrizzük, hogy mennyi van még hátra a filmből. Semmilyen koncepció nem volt a jellemek ábrázolása tekintetében: egyfajta fordított Rettenthetetlen történet húzódik meg a háttérben, és ez a tragikus gyermekkori trauma kerül konfliktusba a bátor légiós hősies küzdelmével, lelki síkon pedig az elhatalmasodó és öncélúvá váló bosszúval. Hm, ahogy így leírtam, ez így nem is hangzik rosszul, ugye? Csak éppen a teljesen érdektelen, közömbös, unalmas jellemekkel nem lehet a nézőből együtt érzést kicsikarni, maximum néhány ásítást. Végig lehetetlen volt eldönteni, hogy ki az ellenszenvesebb: a kivágott nyelvű, dölyfös, gőgös, egyfeszt sértődött nyomkövető áruló bitch, vagy az uncsi, felületes, teátrális, bűn rossz emberismerő, közhelyesen gondolkodó Quintus Dias. Gondolom, nem ez volt a rendező szándéka, de nekem végül nem is sikerült a döntés.

Tömören: ez egy rossz film. Ronda, értelmetlen, unalmas.  

Tanulság egy volt, ahogy a film közösséget kovácsolt a mozi teremből: a film elején még idegesítő tizenéves karattyoló fiatalok, vagy a későn érkezésük miatt eleve bosszús cüccögést kiváltó facér csajok mikor az ötvenedik perc táján felálltak, és röhögve kivonultak, már csak szimpatizáló beszólások kisérték útjukat a lépcsőn lefelé. Milyen érdekes, nekik sikerült egy gesztussal pozitív szereplővé válniuk – a rendező ugyanezt a trükköt miért nem ismeri?