2011.01.16. 15:27
Strong, silent type helyett
Ahogy azt már Tony Soprano is megfogalmazta a pszichiáternél, kiveszett a strong, silent type. A True Grit (A félszemű) is látszólag ezt erősíti meg: van itt szájhős locsi-fecsi texas ranger, cserfes, felvágott nyelvű kislány és házasságairól anekdotázgató békebíró. De az sem biztos, hogy valaha is létezett ez a típusú férfi - minden kissrác egyetemes példaképe, minden nő örök vágya, a helyi kupi madámjától a tüzes szemű tehenészlányokig - és nem csak az Amerika fénykorát giccses túlzásokkal beállított álomgyár forgatókönyveiben bírt létjogosultsággal. Coenék sem nem cáfolják, sem nem húzzák alá egyik igazságot sem, ehelyett véresen egyszerű, lineáris történetükkel a western realisztikus oldalát mutatják be.
Igazi westernfilm A félszemű, a műfaj nélkülözhetetlen eszköztárával – banditaüldözés, akasztás, lövöldözés, leszámolás, whisky, csodálatosan fényképezett, vadregényes tájak – de a műfaj tradicionális határait feszegetve, ahogy az Coenéktől megszokott, minden jelenetet átjár az irónia, a bizarr humor, a káprázatos nyelvi bravúrok (egyaránt fejbe ver, amit és ahogy mondanak) és az autentikus környezet. Már rögtön a kezdeti abszurd alkudozás egy bátor szópárbaj a keresztény kislány, (akit mindenki szegény kis elesett árvaként kezel annak megszólalásáig), és a dörzsölt pénzsóvár kereskedő között, kaján vigyort csal a néző arcára, és ez a vigyor aztán végig ott is marad, amíg a westerntől meglepő felállásban verbuválódott trió (lsd. még Jó, a Rossz és a Csúf) hajtóvadászatát követjük nyomon.
És pont ez az egyetlen hibája a filmnek: nincs igazán katarzis, a karakterek közötti kapcsolatból nem lesz összetartó kötelék, hiányzik még valami az érzelmi megrendüléshez, amitől a történet jobban ütne. Talán még egy üveg whiskyt leguríthatott volna Cogburn, és akkor kiderül az ő személyes tragédiája, vagy ihatott volna vele a texasi kopó is, lehetett volna brutálisabb figura a gyáva Tom Chaney, vagy ne lett volna a majdnem happy end. Az egész film arányait tekintve túl hosszú lett az akció előtti kötelező szereplők bemutatása szakasz. Tetszett ugyan a sok parabolisztikus duma, a frappáns dialógusok, LaBoeuf hatásvadász első „felvillanása” pedig igazán találóan gúnyos fricska, de amíg összeszedi mindenki a cókmókját, és felszedelőzködik, addig tökéletesen megismerjük hőseink jellemét, ami nem is nagyon árnyalódik a továbbiakban. De valljuk be: Coenéknek ez megy a legjobban, a jellemábrázolás. Lazán el tudják kerülni a közhelyes vagy klisészerű figurákat, itt sem fekete-fehér arcélekben kell gondolkodni, hanem igazi emberekben, miközben a nézőnek sosem kell a jelentéstartalmakat boncolgatnia, tökéletesen el tudja választani a jót a rossztól.
A címszereplő az igazságáért bármi áron kiálló, kőkemény Mattie Ross, miközben a filmben a kifejezést az iszákos, kíméletlen marshallra használják - mindkét színész briliáns választás: a kislánynál kevés idegesítőbb, két nagy pofont érdemlő gyerekszereplőt láttam, aki rettentő koravénként, önmagát sem menti fel, és levonja a tanulságot („Így vagy úgy, de mindenért fizetned kell ezen a világon. Semmi nincs ingyen, csak Isten kegyelme”), Jeff Bridges játékában pedig a taccsrészeg pisztolypárbaj a bizonyítási vágy és az önigazolás szívszorító próbája. Tökéletes vén bazári majom – már az utazó rodeó előtt is. Mert az igazi western hőshöz a fegyelmezettség és csendes önismeret hozzátartozik: ha gyerekkorában megkérdezték volna tőle, mi szeretne lenni, ő habozás nélkül, lelkesen rávágja: természetesen kávboj. Aztán megöregedve, meghízva még most is az lenne szíve szerint, csak már úgy érzi, nem jött össze. És mi pedig, ahogy a pipafüstben csillogó szemmel hallgatjuk, pontosan ebből tudjuk: összejött.