Nem volt szándékom, hogy megint kérdéssel indítsak, de ennek miért ez a címe? A kismértékben terápiás céllal írt bejegyzés végére hátha megértem.

A sokszálon futó vígjátékokban az a jó, hogy mindenki megtalálhatja a neki szóló üzenetet, érezhetően az a’la carte filmek menüjében egyértelmű, hogy mindenkit ki szeretnének szolgálni, az érettebbeket, a fiatalokat, a átlagembert, a különlegeset, a szépet, a csúnyát, hogy minden néző a neki szóló üzenettel távozhasson a moziból. Jellemző alapfeltétel ebben az esetben a pazar színészgárda, hiszen mindenkinek a kis szerepéből kell a legtöbbet kihoznia, miközben a karaktert a lehető legkönnyebben beazonosítható, de mégis egyedi jegyekkel érdemes felruházni, illetve mivel nem egy húzónév szerepel a stáblistán, hanem öt, máris könnyebben produkálható a siker, és akkor jöhetnek az olyan szellemes kifejezések, mint: X.Y jutalomjátéka. Cinizmus vagy nem, gyanítom, hogy a semmitmondó, uncsi, felületes történeteket is könnyebb mainstream sztárokkal eladni, hiszen ilyenkor a film erénye, hogy a szereplőgárda brillírozott. Broáf.

A Crazy, stupid, love kapcsán sem kell tanakodnunk azon, hogy mi végre a húzónevek, a fenti alternatívák közül szabadon behelyettesíthető bármelyik. A szentimentális, helyenként vicces történet Steve Carell saját korábbi szerepeire reflektáló játékán múlik leginkább, aki hihető ugyan, de a története érdektelen marad. A többiek figurája pedig egyértelműen egydimenziós: a menő srác a bárból mitől lett egy szempillantás alatt hősszerelmes, ez nagyjából annyira realisztikus, mint a photosopolt hasizma, a feleség viszonya a férfiakhoz, legyen az a férje vagy a kollégája, teljesen megalapozatlan, a szerelmes kamasz pedig a sokadik szúros-kamerába-néző-tekintet ellenére sem komolyan vehető annak, aki volt már kamasz.

A sokszálon futó vígjátékokban az is jó, hogy alig várjuk, mikor futnak össze a szálak. A filmben ez hibátlanul működik: a legmeglepőbb helyen, időben futnak össze a szereplők, a szálak könnyedén kapcsolódnak egybe, semmi erőltetett autóbaleset, vagy görcsösen megszervezett sulibuli, a szereplők az aktuális gondokba belefeledkezve természetesen élik az életüket, miközben az ő szándékaikat, és egyúttal a néző várakozását is több helyen mulatságosan keresztezi más szereplők motivációja. Klassz, spontán, és emiatt hihető, létező szituációk. Nem így a film utolsó húsz perce, ami szintén létező, de sajnos csak ezekben a közepes romkomokban: hosszú, elnyújtott, közhelyes, bugyuta befejezés. Nem azt várom én, hogy olyan fricska legyen a zárás, hogy ne jöjjenek újra össze, de könyörgöm, legalább ne az évzárón egy pocsék szerelmi monológot követően. Vagy csak én vagyok ennyire érzéketlen, hogy engem ez nem hatna meg? Egyenesen zavarban lennék, sőt felháborodnék a   bántó manipulációtól, különösen, ha nem is nekem szólna, hanem csak pl. egy szerencsétlen szülő vagyok, aki a gyereke ballagása helyett kénytelen végigszenvedni más szülők érzelmi ömlengését (tényleg: a többiek ilyenkor miért ülnek bárgyún bazsalyogva? mármint azon kívül, hogy ők nem is szülők, hanem statiszták)  

Ettől a filmtől többet vártam, és az első, poénosabb, lendületesebb felében még bármi is lehetett volna belőle, de a zárás olyan lehúzó mélypont volt, ami az addigi erényeket is sztornózza.

Az Őrült, dilis, szerelem. cím alapján egy Tiszta románc szerű/szintű eszeveszett feel good élményre számítottam – ennek a filmnek inkább a Kedves, átlagos, érzelmek. címet adtam volna.

Ahhoz képest, hogy milyen kevés cikk jelent meg eddig a kansason, meglehetősen sok szól David Fincherről. Ahhoz képest meg, hogy mennyire nem jó irányban készülnek a filmjei, pláne.

Ő az a képregény figura, akiről nem is hallottam a film érkezése előtt (illetve igen, de mint kiderült félreértettem, elég sokáig a Tronnal kevertem… és igen: így merek filmes blogot írni J) De persze ez semmit nem jelent, mivel nem olvasok képregényt - csak szólok, hogy ez nem egy amolyan alaposan körbejártam a témát vélemény, nem szól a Marvel univerzumról, meg az érkező Avengersről, hanem csakis arról, amit a moziban láttam, mert ez egy film, még ha valami alapján készült is, állja már meg önállóan is a helyét, ne csak a többi geekség viszonylatában.

Szerencsére hasonlóan álltunk a mozival egymáshoz:  film sem veszi komolyan magát, és én sem őt: Thor, a daliás, forrófejű, harcos isten a Földre érkezve pusztán vidéki színházból jelmezben megszökött, kétbalkezes, ám valóban isteni testű modellé válik, aki fennkölt beszédstílusával és királyi gesztusaival állandó röhejforrás. A délceg magánbuzi hercegen kívül a többiek laza beszólásai és a bennfentes kikacsintások biztosítják a folyamatos könnyedséget, aminek csak örülni lehet, legalábbis nekem kifejezetten tetszett, hogy nem fajsúlyos világmegváltó kérdéseket feszegettek, a főhős került mindenféle gyötrelmes lelkizést, és kiderült: még a tudósoknak is van humorérzékük. Minderre rásegít a tempós forgatókönyv: semmi nincs túlmagyarázva, mégis minden szereplő indítékait értjük, sőt, az indítékok kifejezetten újszerűek, pl. Loki ügyködése lényegesen több a szokásos öncélú „világuralomra török, mert bazi gonosz vagyok” tevékenységeken. Az akciójelenetek változatosak, a rendelkezésre álló idő kellemesen van felosztva a két világ között, a szerelmi szál pedig egyszerű és nemes, no és érthető: nekem legalábbis könnyű volt azonosulnom Jane Fosterrel J (igen, igen Thor egy majom, de mégis a legszexibb szuperhős – jóvanna, tavasz van)

Negatívumokat nem tudok mondani, mert szerintem ez a tökéletes képregény film, semmi magasröptűt nem várok tőle, mégis kikapcsolt, és közben észrevétlenül majszoltam el egy liter popcornt (a mozi további erényének tudom be, hogy a 8dl kóla ugyan 30 perc múlva megtette a hatását, a film mégis végig tartotta bennem a lelket, meg mást is). Szóval ez baromi jó volt. Várom a folytatást.

Az elején gyorsan leszögezem, hogy a csattantót le fogom lőni. Már csak azért is, mert én is úgy láttam a 127 órát, hogy tudtam, miről szól (ki nem?), és az ismert katarzis semmit nem vont le az értékéből. Eleve az „igaz történet” jelző olyan magas labda, amelynek esetében mindig máshogy ülünk le mozizni, nem véletlen, hogy egy teljes tévécsatorna épít erre az alaphelyzetre. Danny Boyle filmje azonban olyan távol áll a Hallmark színvonalától, mint a János hegy a utahi Zion Nemzeti Parktól.

És onnan? Onnantól jön az igazi kihívás, az abszolút extrémitás, felmérni, hogy itt döglik meg, ha nem talál ki sürgősen valamit, aztán a tehetetlenség kudarcától ugyanezt a gondolatot elvetni, és feladni mindent, és az emlékekhez nyúlni, ha már a palack energiaitalhoz nem lehet, mert az a kocsiban maradt, hallucinálni, ábrándozni, természetesen vízről, meg ismét a palackról. És jobb híján elszámolni magunkkal, meg a faszságainkkal, amik ide vezettek, a pökhendi arroganciánkkal, hogy azt hittük, mindent tudunk, és lehet büntetlenül szórakozni a természettel, vagy akár hogy az önzés nem egyenlő az önállósággal. Lehet számvetést készíteni akár egy szarkasztikus interjú formájában (ami a film egyik legjobb jelenete), vagy egy youtube-ra szánt videóval. És aztán amit még lehet: újra próbálkozni, meg újra.

Lenyűgöző szépségű a bravúrosan fényképezett táj, de az igazi csoda maga az ember, és az életösztön. Aron Ralston, a szimpatikus hegymászó kalandja pozitív kicsengéssel zárul, szinte hurrá optimista a film vége, na, de ha egyszer ez történt, nincs mit a készítőknek szemre hányni, még akkor sem, ha jellemfejlődés nem volt, tanulságot pedig inkább mi vonunk le, mint hősünk. De az is világos, hogy aki a puszta túlélés érdekében levágja a kezét, az nem "hős". Csak egy szerencsétlen, aki felmérte, hogy nincs más választása, de van mersze, és ereje, nem emberfeletti, hanem pont hogy nagyon emberi. A 127 óra alkotói pedig hisznek az emberben, ez minden kockáról kiderül. Mert van értelme életben maradni, sőt csak ennek van értelme, és ha a keze elvesztése árán kap valaki még egy esélyt, annak azért igazán lehet örülni.

Végre! Színészek! Üdítő volt ismét látni őket! A király beszéde a klasszikus brit színi iskola mesterműve: Shakespeare idézetek, álomszép kiejtések, parádés rezdülések, gondosan megválasztott szereplőgárda, elegáns, visszafogott előadásmód, és egy színpadra kívánkozó darab (Ancsa: szinkronizálva semmiképpen nem ajánlom!). Az első perctől kezdve átadtam magam a természetes, könnyed, fesztelen játéknak, lebilincselő volt, ahogy a hirtelenharagú ámde kiváló humorérzékű yorki hercegből, esendő hétköznapi ember válik, és megnyílik a melegszívű logopédusának, majd amolyan szigetországi, vagy ha tetszik felsőházi arisztokrata barátság alakul ki közöttük: végig hűvösek, és távolságtartóak maradnak, de a diszkrét célzások, apró nyelvi kétértelműségek, kérdőn felhúzott szemöldökök mögött a hála, és az egymás iránti tisztelet örök kapocsként köti össze őket – mert hogy igaz történetről van szó. A hülye angolok, angol hülyék pont olyanok ebben a filmben, amilyennek Jane Austen óta képzeljük őket: karót nyeltek, könnyen zavarba hozhatók, felsőbbrendűként viselkednek, és meglepően (ön)ironikusak. A prototípus Durci Darcy, akinek gátlásos, de gőgös karakterét itt tökéletesre csiszolja Colin Firth: minden eddiginél megejtőbb az igyekezete, az önmagát és neveltetését megerőszakoló gyakorlásai, a vulgáris kitörése, az államférfihoz méltó felelősség vállalása.  Persze lehetne ajnározni a többi színészt is, de csak Helena Bonham Carter karakterét jegyzem meg, ugyanis kifejezetten örültem, hogy végre normális szerep találta meg, és nem valami őrült, torzonborz, idegroncs figurát alakít, azokba már kissé beleripacsult.

Aki a történelmet minimálisan ismeri, vagy látott már életrajzi filmet (vagy egyáltalán látott már filmet, vagy ismer embereket), annak a sztori nem fog meglepetést okozni, ugyanis váratlan fordulatokban nem bővelkedik, de mivel ez egy alaposan megmunkált Film, ennek ellenére is végig izgalomban tartott. Szorítottam a szerencsétlen B-B-B-Bertiért, hogy ökögje már ki végre egybefüggően a népébe lelket öntő beszédet, és akkor végre nyerje már meg Anglia a világháborút, mert hát ha nem sikerül, akkor egyértelmű, hogy minden elvész, ki fog akkor az embereknek hitet adni? Mert a film meggyőz engem, hogy ez a beszéd döntő volt a harcban, és az ellenállás megszervezésében. Ugyanis hiába egyszerű a forgatókönyv, és sejthető a végkifejlet, a remek színészek, a jól időzített történetvezetés, a tömör és szellemes dialógusok, a találó zene pontosan azokat a húrokat pendítik meg, amik – ha rojtosra nem is kaparom a karfát - mégis odabilincselnek a székhez. Bár én amúgy is kedvelem a korhű, kissé dokumentarista jellegű, hitelességre törekvő történelmi filmeket, pláne ha meg van spékelve egy kis valódi eseményeken alapult hazugsággal, hát ez van: szívesen elhiszek bármit, ha jól mesélik. Nyilván, az én VI. György ismereteim kibővültek és színesedtek most A király beszédével.

De az is igaz, hogy pont a langyos katarzis miatt nem életem filmje, viszont kivételesen igényes, színvonalas munkának tartom, amit tartalmas szórakozás lesz újranézni bármikor. A film címét pedig jól megjegyeztem: Colin Firth-höz méltó volt az a lekicsinylő tekintet, amivel a pénztáros srác őkirályi méltósága végigmért délután, amikor megszólaltam: A király nevében - re foglaltam két jegyet… J

Az egész ott kezdődött, hogy bosszantott, hogy a Kick/Ass tizenéves főhőse az Alkony sugárútra utal a katartikus csúcsponton az Amerikai szépséggel és a Sin Cityvel egy kalap alatt, én meg még nem is láttam.  Aztán meg nem elég, hogy amerikai tinik idézgetnek ebből a filmből, még az IMDB top250 listáján is a 32. helyen szerepel. Szóval nyilván meg kell nézni, mert vagyok annyira sznob egyrészt, másrészt persze érdekel is. Meg is rendelte Pif a filmet, ahogy azt kell, de a dvd borítója csendes viszolygást váltott ki belőlem, íme:

Ugye, hogy félelmetes ez a márványlépcsős hangulat? Még tán énekelnek is benne??

Így aztán mindig csak tologattam, hogy megnézzük, szerencsére van elég film, amibe totálisan bele lehet buzulni, ugye az sosem árt, ha a Gyűrűk ura hetvennyolcadjára is lemegy, szóval húztam, halogattam. Míg aztán egy üveg bor, és a tudat, hogy már csak egy hét van hátra a szabimból, és addig mindent (de tényleg mindent!) el kell intéznem, rávett, hogy megnézzem.  

Na, ez után az izgalmas felvezetés után, nem nagy truváj kitalálni, hogy két lehetőség van: vagy fényezem a klasszikust, vagy lehúzom, mint érdemtelenül magasztalt hamis etalont. Polírozni fogok, mert nekem kifejezetten nagyon tetszett, és kizárólag olyan hiányosságai vannak, amik a korából adódnak, mert az való igaz, hogy a tempója nem a 21. század ingerküszöbéhez van kitalálva, és a melankolikus, könnyfacsaró romantikus szál, a fájdalmas hegedű szólókba burkolt melodráma a film második felében tényleg minden észérv ellen való, de ezek eltörpülnek az érdemei mellett.

Egyrészt itt van a film első fele, amikor olyan ironikus narrációval fűszerezett film noirt kapunk, ami a Kiss Kiss Bang Bang atmoszférájára hajaz, cinikus ki- és beszólások, amik a filmkészítők nimbuszát lerombolják, és nevetségessé téve azokat, leleplezik a nézők megtévesztésére szolgáló insider trükköket. Mélyebbre menve pedig, az álomgyári rothadást, és a letűnt korok megroggyant, tubarózsa illatú, viaszbábú sztárjait  kegyetlen szánalommal ábrázolja Wilder. Nem kertel, nincs diszkréció, nincs egymásnak falazó bennfenteskedés. A rajongott „celluloid én”-t nem magasztalja, hanem távolságtartó gúnnyal, és teátrális túlméretezéssel kaviár, pezsgő és arany cigarettatárcák díszletei közé helyezi. Pontos és kíméletlen alkotás: Wilder tudta, hogy mi a dörgés, hogy mit jelent az üresedés a díványon, hogy a filmsztárok csak egyfajta hollywoodi csürhe, hogy a reflektorfényre úgy reagál a közönség, mint legyek a mézre, és hogy egy jó rendező egyszerre férj és komornyik.

De van azért itt egy komolytalan tény, amire felhívom a figyelmet: az 1950-es filmben a Paramount stúdió multi környezetében a világ legtermészetesebb módján ballonos víz automatát használnak – szóval minden romlottsága ellenére is, van mit tanulni odaátról.

Jajj, de nagyon szeretem ezt a filmet, akárhányszor meg lehet nézni! A Lesz ez még így se egy vicces, elgondolkodtató, aranyos alkotás. Ez az a romantikus komédia, ami ugyan a műfaj minden jellegzetességét magában hordozza (pl. tökéletesen kiszámítható szerelmi szál, a tanulság egyolvasatúsága, az édesbús melankolikus zárás, a kiskutya, mint szereplő felvonultatása stb.), mégis minden alkalommal hagyom magam: elgyengülök a zsebben lévő szalonnától, bájos-megható dicséretektől, és az elismerő szavaktól.

A színészisten Jack Nicholson betegesen kiállhatatlan, undok figurája mindig reményt kelt bennem, hogy az ember mégsem azonos a fárasztó megnyilvánulásaival, a fajankóságaival, a rigolyáival, a szokásaival. Hogy talán érdemes ezek mögé nézni, és elfogadni így az embert. Melvin ugyan csiszolódik a filmben, jó, vagy legalábbis jobb ember lesz, de az alapértékek benne voltak eddig is. A viselkedését igyekszik megváltoztatni, nem pedig az értékrendjét, törekszik alkalmazkodni másokhoz, túltenni magát az elviselhetetlen szokásain, ha ezzel elnyerheti szíve hölgyét, de a happy endhez a többieknek is el kell fogadni őt, pont úgy, ahogy van. Hogy úgy szeressék, ahogy van, ne akarják átformálni, leszoktatni, rászoktatni, átnevelni, kigyomlálni, hanem meglátni az erényeit, de neki is látnia kell a többiekben a jót.

A három defektes sors, ahogy összefonódik, pont erről szól. Mindhárman mások, problémásak valami miatt, de olyan tipikus élethelyzeteket sikerül bemutatni a rendezőnek, hogy könnyű magunkra ismerni a karakterekben, és megérezni, hogy valakinek valahol nyilván rólam is megvan a véleménye a viselkedésem alapján.... „Carol, a pincérnő, Simon, a buzi”, és Melvin, a mizantróp zseniális triója hangos röhögéseket, kínos helyzeteket, intim pillanatokat teremt. És isteni bókokat. Olyan szépeket, amikre mindenki vágyik, amiktől bizsereg a lányok nunija, és csillog a szemük, amiktől a férfiak magukra találnak, tetterősek lesznek, és szexik – mi, nézők pedig kellemesen szórakozunk, mert végülis erről szól az egész.

A Lesz ez még így se felnő a 21. századi romantikus igényekhez, és olyan könnyed szellemességgel, szarkasztikus dialógusokkal, kiváló karakterekkel operál, hogy azonnal vállalhatóvá teszi a zsánert. Mindenkinek csak ajánlani tudom, mert nem csak bájos, hanem hasznos is: kellemetlen szomszédok leszerelésére tökéletes dumákat tanulhatunk Melvintől.  

"Maga még nem halt meg??"