Az ilyen élményért találták fel a mozit, ezért érdemes filmet nézni! A Memento gondolatébresztési faktora az egekben, a röhögéstől a sokkoló katarzisig széles spektrumon mozognak a kiváltott érzelmek, a bravúros narráció végig izgalomban tartott sokadik nézésre is, a karakterek centire eltaláltak, a történet pedig újra és újra értelmezhető: egyre nyomasztóbb alternatívák derengenek fel.
És hogy a klasszikusnál maradjak, nézzük, mik a tények.
Fact 1: Az ötlet zseniális: végy egy krimit, vágd félbe, az egyik felét kezdd el elölről hátrafelé, a másik felét pedig a végétől az eleje felé mesélni, majd a csúcsponton a két szálat ütköztesd. Ez a dramaturgia nem feltétlenül a legeredetibb, de a film noir sötét hangulatát bámulatosan stílusosan húzza alá.
Fact 2: Pedig a sztori egyszerű: a kirakós alapján ki kell nyomozni, ki ölte és erőszakolta meg a főhős feleségét. Mégsem Bosszúvágy. Az utolsó kockáknál jövünk csak rá, vagy hisszük, hogy rájöttünk, hogy mégsem olyan szimpla ez a történet. Ha nincs gyilkosság, akkor nincs gyilkos – mégis akkor ki a francot öltem meg?
Fact 3: Nolan ezzel a filmmel beírta magát a filmtörténetbe. Többszörös díjnyertes filmjéről akkor még nem tudtuk, hogy az eredeti elképzelésekkel bíró rendező számára tipikus konfliktust dolgoz fel: később is a belső feszültségekkel teli személyiségek izgatják.
Fact 4: Azonosulás: a pár perces blokkok törvényszerűen elérik, hogy a néző együtt érezzen a főhőssel. Összezavarodva, az igazságot keresve, mindenhol a hazugságot látjuk, és Leonard gyanakvása átragad ránk. Azonosulni nem nehéz: a körülöttünk széteső világban mozaikokból rakjuk össze a kirakóst, de a kép mindig mássá áll össze, attól függően, hogy kitől kapjuk az utolsó kockát. A sármos, szőke kék szemű főszereplőben, a bosszú amnéziás angyalában, nem szabadul el a vérszomj, kényszeresen igyekszik kontrol alatt tartani a környezetét és megszűrni a kívülről érkező benyomásokat, információkat – miközben nem veszi észre, hogy saját szubjektuma ugyanolyan személyiség, mint mindenki másé körülötte: befolyásolja a saját céljainak megfelelően.
Fact 5: Magyarázatok: pontosan a „senkiben sem bízhatsz, csak magadban” kiindulópontja miatt a film legvégére (ami a történet eleje, vagy legeleje, vagy közepe?) már mi sem tudjuk biztosan, hogy mi is történt. A tökéletes paranoiában ugyan próbálunk keresni ésszerű magyarázatokat, de folyamatosan motoszkál bennünk a nyugtalanság, és kétségbeesve pörgetjük vissza (előre) az emlékeinket, hogy kitől is jött az infó, és az mennyire megbízható. Megoldás nélkül semmit nem értünk, és az öncélúság egy önmagába visszatérő többszörös mátrixot eredményez, az pedig kényelmetlen, nyomasztó, és főként bizonytalan.
Fact 6: Ősi és modern: a test, mint élő notesz az egyetlen biztos pont, a tetoválások bejegyzésekként, örök, kitörölhetetlen mementoként figyelmeztetik az emlékezetében nem bízó Guy Pearce-t (akit ebben a filmben láttam első alkalommal), miközben polaroid képekhez fűzött kommentek segítik az eligazodást, amikor éppen felöltözve próbál támpontot keresni. Ez a kettősség a rugalmas és megváltoztathatatlan, a mobil és merev, a betonszilárd fundamentumok és pillanatnyi benyomások szimbólumaként végigkíséri a filmet.
A Memento kortalan, felesleges faksznik nélküli, egyszerűen tökéletes alkotás, ami bármikor képes elgondolkodtatni, mert semmit sem szögez le, és minden mondata mögött ott a kérdőjel.
Ugyanis a tények csalókák, az impressziók biztosak. Vagy fordítva.
Igaz ez a filmekre is?
Ablak11 felvetésére néztem újra, és egyáltalán nem bántam meg, sőt. A parvocelluláris ganglionsejtek axonjainak tanulmányozásába ugyanis már meglehetősen belefáradtam, és az elmúlt négy nap legértelmesebb 154 percét töltöttem Az utolsó szamuráj világában.
A bejegyzés címén azonban sokat gondolkoztam, mert a cím, mint a szövegkohézió része már önmagában is kifejezi az üzenetemet a filmről, így aztán elvetettem az „Egy amerikai Japánban” kissé degradáló, sok jóval nem kecsegtető felütést. Mert nem szeretném bántani, már csak hálából sem, azért az alapvető tulajdonságáért, hogy annyira kontrasztban áll minden erénye azokkal a dolgokkal, amik jelenleg körülöttem illetve bennem kóvályognak, hogy bízom benne, egy eposzi mozi, magasztos üzenettel, példaértékű karakterekkel, kimozdítja a jelenleg beszűkült értékrendemet a holtpontról. A hála pedig egy olyan érték, amit minden igaz szamuráj magának kell, hogy valljon.
De nem szabad túl szigorúnak lennem magamhoz sem – ez a lényegesen nehezebb feladat – mert az az üzenet is egyértelmű a filmből, hogy van második esély, akkor is, ha olyan tetteink miatt büntetjük magunkat, amikért úgy véljük, soha sem fogunk tudni megbocsátást nyerni, és sosem nyerjük vissza a becsületünket, sosem oldozhatjuk fel magunkat, viszont amit tudunk tenni: minden éjjel felszakítani a gennyes sebet, sót szórni bele, hogy emlékezzünk, mit tettünk. Így aztán magamnál jobban megbüntetni nem tudom magam, az önsajnálat diszkréten fölényessé tesz, hiszen bárki bármit mondhat, olyanokkal úgysem tud kínozni, még csak megközelítőleg sem, mint amivel én magamat. További alternatív megoldás egy ilyen típusú antihősnek, hogy halált megvető bátorságról tesz tanúbizonyságot, ami valójában halálkereső vakmerőség, vagy pátosz nélkül szimplán képszakadásig vedeli a viszkit. (Nahát: a film első harmadában lévő párhuzamok a főhős és a személyes valóságom között nem dobtak különösebben fel, ellenben egy kiadós skrupulus mellett rögtön mellékessé válik a retina működése.) A film azonban nemcsak az egyéni jellemfejlődésről szól: az amerikai kollektív tudatban az indiánok lemészárlása mélységes bűntudatot gerjesztett, kimondott a párhuzam a kisebbségbe szorult, maroknyi, rettenthetetlen japán harcos és a rézbőrű bennszülöttek között.
Nathan Algrennek, a megkeseredett, kiábrándult nyugati embernek (aki egyúttal őszinte narrátora is az eseményeknek) olyasmire van lehetősége, amire többségünknek csak a lelkében van mód: a tabula rasaként feszülő óceánon áthajózva, megismerkedik az igazhitű, alázatos, jó szamurájokkal, közülük is a harc művészetében hozzá hasonlóan mester Katsumotóval, és megtanul megbocsátani magának. Sőt, rendes amerikai filmhez méltóan még ebben az életében kap egy új esélyt.
Na, igen, a film záró jelente erős túlzás, már csak azért is, mert a történelemből ismerjük: végül Japán is behódolt a kapitalizmusnak, sőt elképesztő mértékű ipari fejlettséget produkált, de ne szaladjunk ennyire előre. Addig ugyanis még sok egyéb konklúziót is levonhatunk - még ha közben a szamurájokat markánsan egyoldalúan csak pozitív oldalukról ismerjük is meg - az igazi férfibarátságról, az önismeretről, a hazaszeretetről, a kulturális örökségről, a tradíciókról, mindezt átütő, szemet gyönyörködtető, grandiózus csatajelentek (különösen emlékezetes a legelső ütközet, az erdőből szellemharcosokként felbukkanó szamurájokkal), és örökkön virágzó pompázatos tulipánfák tövéből. Líra és eposz. Megható? Igen. Giccses? Mi az hogy! Profi? Az. Zseniális? Véletlenül sem. És akkor mi van?
Kell tökéletes film? Nekem nem, csak egy tökéletes viszonyítási pont. Köszönöm szépen az ajánlót! És mindenkit megnyugtatok: ez a bejegyzés sokkal lehangolóbb, mint a film.
Ahogy azt már Tony Soprano is megfogalmazta a pszichiáternél, kiveszett a strong, silent type. A True Grit (A félszemű) is látszólag ezt erősíti meg: van itt szájhős locsi-fecsi texas ranger, cserfes, felvágott nyelvű kislány és házasságairól anekdotázgató békebíró. De az sem biztos, hogy valaha is létezett ez a típusú férfi - minden kissrác egyetemes példaképe, minden nő örök vágya, a helyi kupi madámjától a tüzes szemű tehenészlányokig - és nem csak az Amerika fénykorát giccses túlzásokkal beállított álomgyár forgatókönyveiben bírt létjogosultsággal. Coenék sem nem cáfolják, sem nem húzzák alá egyik igazságot sem, ehelyett véresen egyszerű, lineáris történetükkel a western realisztikus oldalát mutatják be.
Igazi westernfilm A félszemű, a műfaj nélkülözhetetlen eszköztárával – banditaüldözés, akasztás, lövöldözés, leszámolás, whisky, csodálatosan fényképezett, vadregényes tájak – de a műfaj tradicionális határait feszegetve, ahogy az Coenéktől megszokott, minden jelenetet átjár az irónia, a bizarr humor, a káprázatos nyelvi bravúrok (egyaránt fejbe ver, amit és ahogy mondanak) és az autentikus környezet. Már rögtön a kezdeti abszurd alkudozás egy bátor szópárbaj a keresztény kislány, (akit mindenki szegény kis elesett árvaként kezel annak megszólalásáig), és a dörzsölt pénzsóvár kereskedő között, kaján vigyort csal a néző arcára, és ez a vigyor aztán végig ott is marad, amíg a westerntől meglepő felállásban verbuválódott trió (lsd. még Jó, a Rossz és a Csúf) hajtóvadászatát követjük nyomon.
És pont ez az egyetlen hibája a filmnek: nincs igazán katarzis, a karakterek közötti kapcsolatból nem lesz összetartó kötelék, hiányzik még valami az érzelmi megrendüléshez, amitől a történet jobban ütne. Talán még egy üveg whiskyt leguríthatott volna Cogburn, és akkor kiderül az ő személyes tragédiája, vagy ihatott volna vele a texasi kopó is, lehetett volna brutálisabb figura a gyáva Tom Chaney, vagy ne lett volna a majdnem happy end. Az egész film arányait tekintve túl hosszú lett az akció előtti kötelező szereplők bemutatása szakasz. Tetszett ugyan a sok parabolisztikus duma, a frappáns dialógusok, LaBoeuf hatásvadász első „felvillanása” pedig igazán találóan gúnyos fricska, de amíg összeszedi mindenki a cókmókját, és felszedelőzködik, addig tökéletesen megismerjük hőseink jellemét, ami nem is nagyon árnyalódik a továbbiakban. De valljuk be: Coenéknek ez megy a legjobban, a jellemábrázolás. Lazán el tudják kerülni a közhelyes vagy klisészerű figurákat, itt sem fekete-fehér arcélekben kell gondolkodni, hanem igazi emberekben, miközben a nézőnek sosem kell a jelentéstartalmakat boncolgatnia, tökéletesen el tudja választani a jót a rossztól.
A címszereplő az igazságáért bármi áron kiálló, kőkemény Mattie Ross, miközben a filmben a kifejezést az iszákos, kíméletlen marshallra használják - mindkét színész briliáns választás: a kislánynál kevés idegesítőbb, két nagy pofont érdemlő gyerekszereplőt láttam, aki rettentő koravénként, önmagát sem menti fel, és levonja a tanulságot („Így vagy úgy, de mindenért fizetned kell ezen a világon. Semmi nincs ingyen, csak Isten kegyelme”), Jeff Bridges játékában pedig a taccsrészeg pisztolypárbaj a bizonyítási vágy és az önigazolás szívszorító próbája. Tökéletes vén bazári majom – már az utazó rodeó előtt is. Mert az igazi western hőshöz a fegyelmezettség és csendes önismeret hozzátartozik: ha gyerekkorában megkérdezték volna tőle, mi szeretne lenni, ő habozás nélkül, lelkesen rávágja: természetesen kávboj. Aztán megöregedve, meghízva még most is az lenne szíve szerint, csak már úgy érzi, nem jött össze. És mi pedig, ahogy a pipafüstben csillogó szemmel hallgatjuk, pontosan ebből tudjuk: összejött.
Mert A közösségi háló című film legnagyobb hibája számomra (a borzalmasan megtévesztő traileren kívül), hogy egyszerűen nem érdekel, amiről, és akikről szól, és végig nem is sikerült felkeltenie az érdeklődésemet. Azok a témák, amiket kidomborított a film, tőlem teljesen idegenek, totálisan hidegen hagy és nem is tudom átérezni
· az amerikai egyetemisták magukat rettentően komolyan vevő világát
· a végzősök klubjához tartozás mindent felülíró vágyát
· az irdatlan sok pénzen való marakodás értelmetlenségét
· a barátságnak nevezett felszínes koleszkapcsolatok szülte kényszermondatokat („én voltam az egyetlen barátod”)
· a milliomos sznob csemeték frusztrációját
· a tinik hasáról való kokainozás menő feelingjét
· a facebookot, vagy általában a közösségi oldalakat
Egynek jó volt, a beletrafáló casting és a lehető-legtöbbet-kihoztunk-egy-érdektelen-de-divatos-történetből miatt, de semmiképpen sem korszakalkotó film.
Pedig a téma nyilván adná magát: soha nem volt aktuálisabb megtudni hogyan jött létre napjaink egyik legnagyobb hatású website-ja, vagy továbbmenve, hogy az emberileg megkérdőjelezhető értékrendszerrel bíró, ambiciózus zseni hogyan marad teljesen magára, az általa fel- és kiépült szociális háló őt magát mennyire idegeníti el, és hogy milyen abszurd, hogy a kapcsolati rendszert megalkotó főszereplő mennyire nem bír semmilyen kapcsolati tőkével. De ezekről csak érintőlegesen van szó, sőt, ha akarom, egyáltalán nincs, csak a „reális” történet apropójaként mellesleg ez is néha bekerül a kamera látószögébe – de ez azért nem Citizen Kane. Tradicionális karriertörténet, most éppen a facebook apropóján, mégis minden modernséget, eredetiséget, kreativitást nélkülözve. Hol van a trendet kitaláló, sőt kifejezetten diktáló, és nem pedig csak azt követő David Fincher? A film atmoszféráját főként Trent Reznor rideg zenéje teremti meg: a rögeszmés, merev, életidegen, sivár, hideg jellemekhez jól illenek a befelé forduló, idegbeteg dallamok, szerencsére nehéz közben cheerleader ruhában vidáman vihogva lájkolgató csitriket elképzelni. Amúgy a filmnek sok köze napjaink facebookjához nincs: nem arról szól, hogy álló nap kockafejű, addikt geekek nyomkodják a like gombot, miközben csak azt tudják megvitatni, mit farmoltak össze a wowban.
Ahogy már korábban írtam, szórakoztatnak a tárgyalótermi filmek, meg általában az Aaron Sorkin tollából kikerült izgalmas, feszes, pörgős párbeszédek, legyen az jogi-politikai csűrés-csavarás vagy programozás. Itt rögtön két előzetes mediátori egyeztetésben is megkapjuk a törvényszéki oknyomozó, feltáró leleplezést, szórva ránk a szakzsargont, másrészt bőven jut az egyenletirkálásból is, amit hollywoodi kliséként természetesen fehér filccel kell az ablakra írni, mert ebből is látszik, hogy hősünk minimum einsteini magaslatokban kockul – mégsem sikerül felkelteni az érdeklődésemet. Az antiszociális „computer person” és a találmánya körüli botrányok, leleplezések, kontaktok, kulisszatitkok nem drámaiak, nem szívszorítóak, nem feltáróak, nem gondolat-ébresztőek, és még csak nem is fontosak az életben. Vagy az én életemben. Viszont így, hogy nincs közös kapcsolódási pontom velük, a feszültségteremtésnek, vagy az emberi kapcsolatok mélységének lehetne jelentősége, hogy tudjak értük izgulni, de ahol a barátok még a siker előtt sem szerették egymást, ott nem lepődök meg, ha a siker után is csak a pénzen vitatkoznak.
A hitelességgel is van bajom, na, nem a sztorira gondolok, mert természetesen ez nem dokumentumfilm, kábé ugyanannyira hiszem ezt is el, mint bármit, ami a médiából jön, de nem is erre törekedett ez a mozi. Hanem a jellemek mézzel/szarral locsolgatását látom elég egysíkúnak: Jesse Eisenberg stabilan hozza az ellenszenves seggfej geeket, aki az utolsó pillanatig a programozáson kívül semmit nem ért a környezetéből – de akkor hogy lehet, hogy mégiscsak volt barátnője? ha ennyire alacsony szintű az EQ-ja, miért tartotta barátjának Wardo?
Szóval vegyes benyomásaim vannak: mindenképpen értékelem, hogy nem reklámfilmet forgattak, és már most nagyon érdekel, hogy pár év múlva, mikor a téma körüli hype már elcsendesedik, elő fogom-e venni újranézni, vagy amikor majd Fincher-napot tartunk, milyennek fogom látni. Addig pedig örülök, hogy megnéztem. Mert - továbbra is - szeretem a filmeket.
Jól felbosszantott ez a film, mert korábbi bejegyzésemben vázolt tervemmel ellentétben, nem az ott felsorolt filmek valamelyikét néztem meg, hanem ezt. Tegnap láttam ugyan, de voltam olyan barom, hogy ma a neten elolvastam pár rajongói kommentet a filmről, 17 éves pattanásos geekek klaviatúrájából (igen, rosszindulatú vagyok), amely akciómnak számomra egy meglepetés konklúziója lett - Hajdú Péternek talán valamiben igaza volt: kommenteket olvasni perverzió. Az ötletroham kifejezés egyáltalán nem pozitív jelző: az emberi faj többi rohamához hasonlóan (mint pl. epilepszia, görcs, asztma) az agy teljes kisülésével járhat – ebben az esetben ez nem az alkotók, hanem a nézők fejében következik be.
A Scott Pilgrim árulás, hiszen becsapja azokat, akiket a túlzsongó vizualitás levesz a lábukról, miközben csak egy tartalom nélküli öncélú tobzódás a divatos effektekben, pörgős vágásokban. Ha nem lenne oximoron az a kifejezés, hogy lebutított romkom, akkor a műfaja azt a mélységet súrolná, mindez pörgősvicceslátványos képregény movienak álcázva. Mert miről szól ez a trendi videójáték trip? Arról, hogy ha el akarod nyerni álmaid csaját, akkor meg kell küzdened az exekkel. Nem mondom, hogy nincs ezzel a sztorival semmi baj, mert van, ez így azért nem a forgatókönyvek gyöngye, de azt azért állítom, hogy láttam már langymeleg fos kiinduló történetből vinnyogva röhögős vígjátékot. Viszont ha a cselekmény butácska, és az még bele van tuszakolva egy primitív ütlegelős játékkonzol képi világába – ez így már erőltetett, fárasztó, zsibbasztó, kiábrándító.
Nem olvastam a képregényt (ezek után nem is fogom) de a film alapján jó nagy katyvasznak tűnik a háttér mese: honnan van a srácnak szuper képessége? Ha van neki, miért nem tud róla? Aztán amikor már tud róla (hiszen csak észreveszi, hogy aprópénzzé zúzott pár exet) akkor mit van egyfeszt betojva? És a többi karakter – a kínai szkúlgörl, a meleg lakó- és ágytárs, vagy Ramóna: ők is szuperhősök titkon, vagy ők csak szimplán bírnak mindenféle különleges képességgel? És a bamba csirkefejű unalmas hazudozó munkanélküli lúzerbe miért szerelmes bárki is? (ugye ha lenne jó színészi játék, ami nincs, akkor bármit el lehetne hitetni velem) És egyáltalán: mi van már, hogy egy ilyen összeszarom-magam-hogy-eredeti-legyek erőlködést bárki kultikusnak tarthat?
Akinek pedig a látvány jött be, annak üzenem: a youtube-on bolyongva noname alkotóktól ezerszer kreatívabb videókat lehet találni, sőt a képregény felíratok hangokká alakítását már általános iskolában megcsinálta Zozó és Nuts, amikor a konyha teljes arzenálját beizzították egy Asterix epizód megfilmesítése közben, ha nem is ilyen színvonalon (nem is ennyi pénzből), de a lényeg, hogy ettől az ötlettől nem fogok elájulni. Azt mondom, egy verekedést Mortal Kombatnak megkomponálva még tudok akár értékelhetőnek és viccesnek is tartani - de hetet? Semmiképpen. Így az ötlet önismétlésbe fullad, az übercool konzoljáték látvány baromi egysíkú lesz, az exek légiója ostoba bosszúálló vesztesek gyülekezete marad, a túljátszott karakterek nem jól eltalált karikatúrákká válnak, hanem ellenszenves ripacsokká, a soundtrack pedig – bár valószínűleg nem ezt szánták annak – egy vicc. És mindezek tetejébe ez a film hosszú, az utolsó fél óra pedig minősíthetetlenül unalmas.
Van ennek a műfajnak egy jól sikerült klasszikusa, a Kick/Ass – de Scott Pilgrimnek jó sok szintet kell még emelkednie, hogy azzal a szuperhőssel felvegye a versenyt, vagy csak egyszerűen őszintén hallja egy lány szájából: I, for one, would definitely fuck his brains out if I got the chance. (bocsánat, de nem bírom túltenni magam a jellegtelen, aszexuális Michael Cerán)
Sok köze az ünnephez egyiknek nincs, de az én karácsonyi menümben ez a választék szerepel:
· A Jó, a Rossz és a Csúf – mert folyton a fülemben van a zenéje
· Volt egyszer egy Vadnyugat – mert Pif nem emlékszik rá
· Evil Dead – mert megvettük, és még nem néztük meg
· Csillagpor – mert meglepetésként kaptam
· Red Cliff – mert ilyenkor van 300 perces filmre idő
Minden kedves gondolkodó olvasómnak boldog karácsonyt, és tartalmas ünnepeket kívánok!
Ha az ember túlteszi magát azon, hogy monetáris érdekből mekkora lehúzás eleve két részt forgatni az utolsó kötetből, hogy az utoljára bemutatott két HP film gyalázatos volt, és mélyen alulmúlta a várakozásokat, hogy a gyerekszínészek már régóta nem kedves aranyosak, színészeknek viszont csapnivalók, hogy nem Guillermo del Toro rendezi, és egyáltalán megpróbál filmként hozzáállni az egész Potter hypehoz, akkor beül a moziba, és a sok ellenérzést háttérbe szorítva, vagy gyomorba visszanyelve megnézi a Halál ereklyéit. Aztán meg töri a fejét, hogy hogyan is lehet erről értelmesen írni.
Mert a szerző is elfogult: a HP ugyanis a több, mint egy évtizedes múltjával szinte már-már nosztalgikus húrokat pendít meg a lelkemben, ha az utolsó tíz év személyes eseményeire gondolok, és arra, hogy ezek hogy kapcsolódtak a HP-hez, szemem előtt egy mátrix lebeg, ahol metszik egymást az emlékek és a tények, tehát nyilvánvalóan szeretném szeretni ezt a filmet is, és bevallom, a sorozat darabjainak minőségétől függetlenül várom már, hogy teljes legyen a kollekció, és a tematikus filmbuzulás jegyében, tarthassunk végre HP Maratont.
De talán nem kell ennyire lesajnálni ezt a mozit, és csak az emlékek miatt felmenteni. Az új film ugyanis határozottan jobb, mint amire számítottam. A könyv első felét, vagy több mint felét dolgozza fel, amiben igazából azon kívül, hogy a srácok itt-ott leverik a sátraikat, és azon búslakodnak, hogy hogy is fajulhattak idáig a dolgok, sok minden nem történik, az igazi események a könyv utolsó harmadában vannak, a mozinak azonban sikerült ebből a szegényes cselekményből a lehető legtöbbet kihoznia: a mardekár-medál visszaszerzése köré csoportosuló események szellemes akció jelenetté váltak, a godric’s hollow-i sötét múlt kutatásából félelmetes horror kerekedett, a minden kérdésre választ adó rajzfilm betétből pedig akár egy egészestéset is megnéznék, és ez így már önmagában is megérte.
A két és fél órás mozi azonban leginkább a hangulatteremtésben erős: plasztikusan festik le a szinte 1984-re hajazó falanszter atmoszférájú mágiaügyi minisztériumot, a muglik és a sárvérűek üldözését és koncepciós pereit, az egész nyomasztó, baljós, szürke világot, ahol félelmetes árnyak lihegnek a sarokban, és a megkínzottak ijesztően sikoltoznak, hörögnek, ahol élettelenül zörögnek a levelek. Fekete minden, a táj, az arcok, a történet, néha már sok is a sötétségből, színtelenségből, de ezzel a túlzással is azt sikerült az alkotóknak elérni, hogy a kényelmetlen, kínzó, gyötrő petting után, kifejezetten várjam a záró részt, ahol lesz majd feloldás.
A tehetetlen kétségbeesést a vicces vagy viccesnek szánt epizódok oldják: ahol az igazi, felnőtt színészek helyettesítik Radcliffet, Watsont és Grintet, ott tényleg jókat lehet bazsalyogni a varázslógyerekek esetlen bénázásainak kifigurázásán, ahol azonban magukra maradnak, ott a kamaszos lelkizésen, valamint Ron és Harry örökös fárasztó összeveszésén kívül sok öröme nem marad a nézőnek. Különösen gagyira sikerült a Harry és Hermione - a Beowulf színvonalát épp csak megütő - animációs ölelkezése: de szerencsére ezzel túl is lettünk a film mélypontján.
A Halál ereklyéi érdekes film, a sokféle műfaji elem meglepően harmonikusan keveredik benne, és a dupla résznek köszönhetően viszonylag hűen követi a nagy ívű, fennkölt, túlburjánzó eposzi cselekményt is, de mégsem hagy nyugodni a gondolat, hogy a (szintén kissé megerőszakolt) könyv nélkül teljesen értékelhetetlen lenne, és a határozott morális üzenet, amit szeretnének nekem küldeni, csak nem jön át igazán. Vagy a lassú, néhol erőltetett tempó miatt, vagy csak egyszerűen a szív, a szikra, és a lendület kevés. Maradt tehát hiányérzetem. De lehet, hogy jól van ez így. Nem tudom, de addig is legalább ezen gondolkodom, nem pedig a következő állásinterjúmon.
