Szenvedély, szexualitás, erőszak, mazochizmus, Cronenberg – folytatódhatna a felsorolás, mert ebben a témakörben ő az a rendező, aki olyan otthonosan mozog, és annyira naturalisztikusan képes ábrázolni mindezt, hogy menten méla undorral és szorongással vegyes bűntudat fog el, ha csak eszembe jut a Karambol autómosós jelenete, vagy az Erőszakos múlt kétségbeesett szeretkezése. Pedig szégyenlősségnek, pironkodásnak, misztikumnak helye nincs, „ilyen az ember, ez a valóság” ahogy azt már Sigmund Freud is megfogalmazza, kár palástolni mindezt, nincs ezen mit magyarázni, mindent a szexuális vágy hajt, az egész világot és minden egyént is ez mozgat. A Veszélyes vágy című filmből ez ugyan nem derül ki, csak Cronenberg korábbi munkáit ismerve, de nyilvánvaló a párhuzam a rendező és a pszichoanalízis atyja között.

Javítok: sajnos, nem derül ki, érthetetlen módon, hiszen a téma annyira adja magát. Mintha a történelmi hitelességre, a kosztümök tökéletes csipkézésére, a levelezések szóról-szóra való rekonstruálására nagyobb hangsúlyt fektetett volna, mint magára a veszélyes elméletre, arra a párbeszédre, ami a mindent a szexualitásra visszavezető idős apa figura és a végletekig idealista, vágyait sikertelenül elfojtó tanítvány között zajlik. Arra, a paradoxonnak tűnő ám kudarcos és nyomasztó fricskára, hogy Freud teóriája pont annak a követőjének az életében válik realitássá, aki maga azt tagadja, és egyéb princípiumokban hisz. Hogy egyáltalán milyen érzés: hinni valamiben és élni valahogy máshogy.

Az eszmecserék ragyogóak, (de ez elsősorban a pszichológus zseniknek köszönhető) a férfi főszereplők érzékenyen játszanak, hitelesek, a kórházak berendezése korhű, de megmaradnak egy pszichológia történet órán levetített szemléltető film szintjénél, mert a szereplők inkább mintha csak beszélnének arról, ami történik velük, nem igazán élik meg az életüket, aki pedig dagonyázik a tankönyvi anyagokon kívüli kézzel fogható valóságban (Otto Gross – Vincent Cassel), az diszkréten minimális képkockára fér fel. Olyan érzésem volt, mintha időutazáson forgatták volna filmet, és nem a 2012-es nézőknek, hanem az 1912-es szereplőknek akart volna inkább tetszeni, hogy meglegyen az elismerés: „ugye így volt?”. Így aztán komolyabb csúcspontok nélkül elfolydogál a film, és közben csendben bólogatok, hogy valószínűleg így volt, kétségtelen, de nem felkavaró vagy gondolatébresztő alkotás.

Michael Fassbender kortalan megjelenése jó választás volt Jung töprengő, gyötrődő karakterére, Viggo Mortensen jellegzetesen sokatmondó hümmögései pedig bravúrosan széles skálán mozogtak, a női főszereplő, Keira Knightley viszont nézhetetlenül túljátszotta a szerepét, vidéki színjátszó körök frusztrált vénleányainak ripacskodása volt, ezen kívül ronda is, meg nagyfejű, szóval még a látszata sem volt meg annak, hogy új szenvedélyek katalizátoraként működjön.

Azért nem volt ez rossz, örülök, hogy megnéztem, úgyis lassan jön a vizsgaidőszak, és milyen klassz: már most hazudhatom  mondhatom is magamnak, hogy ugyan még csak március van, és én már készültem.  

Ahhoz képest, hogy milyen kevés cikk jelent meg eddig a kansason, meglehetősen sok szól David Fincherről. Ahhoz képest meg, hogy mennyire nem jó irányban készülnek a filmjei, pláne.

Az elején gyorsan leszögezem, hogy a csattantót le fogom lőni. Már csak azért is, mert én is úgy láttam a 127 órát, hogy tudtam, miről szól (ki nem?), és az ismert katarzis semmit nem vont le az értékéből. Eleve az „igaz történet” jelző olyan magas labda, amelynek esetében mindig máshogy ülünk le mozizni, nem véletlen, hogy egy teljes tévécsatorna épít erre az alaphelyzetre. Danny Boyle filmje azonban olyan távol áll a Hallmark színvonalától, mint a János hegy a utahi Zion Nemzeti Parktól.

És onnan? Onnantól jön az igazi kihívás, az abszolút extrémitás, felmérni, hogy itt döglik meg, ha nem talál ki sürgősen valamit, aztán a tehetetlenség kudarcától ugyanezt a gondolatot elvetni, és feladni mindent, és az emlékekhez nyúlni, ha már a palack energiaitalhoz nem lehet, mert az a kocsiban maradt, hallucinálni, ábrándozni, természetesen vízről, meg ismét a palackról. És jobb híján elszámolni magunkkal, meg a faszságainkkal, amik ide vezettek, a pökhendi arroganciánkkal, hogy azt hittük, mindent tudunk, és lehet büntetlenül szórakozni a természettel, vagy akár hogy az önzés nem egyenlő az önállósággal. Lehet számvetést készíteni akár egy szarkasztikus interjú formájában (ami a film egyik legjobb jelenete), vagy egy youtube-ra szánt videóval. És aztán amit még lehet: újra próbálkozni, meg újra.

Lenyűgöző szépségű a bravúrosan fényképezett táj, de az igazi csoda maga az ember, és az életösztön. Aron Ralston, a szimpatikus hegymászó kalandja pozitív kicsengéssel zárul, szinte hurrá optimista a film vége, na, de ha egyszer ez történt, nincs mit a készítőknek szemre hányni, még akkor sem, ha jellemfejlődés nem volt, tanulságot pedig inkább mi vonunk le, mint hősünk. De az is világos, hogy aki a puszta túlélés érdekében levágja a kezét, az nem "hős". Csak egy szerencsétlen, aki felmérte, hogy nincs más választása, de van mersze, és ereje, nem emberfeletti, hanem pont hogy nagyon emberi. A 127 óra alkotói pedig hisznek az emberben, ez minden kockáról kiderül. Mert van értelme életben maradni, sőt csak ennek van értelme, és ha a keze elvesztése árán kap valaki még egy esélyt, annak azért igazán lehet örülni.

Az egész ott kezdődött, hogy bosszantott, hogy a Kick/Ass tizenéves főhőse az Alkony sugárútra utal a katartikus csúcsponton az Amerikai szépséggel és a Sin Cityvel egy kalap alatt, én meg még nem is láttam.  Aztán meg nem elég, hogy amerikai tinik idézgetnek ebből a filmből, még az IMDB top250 listáján is a 32. helyen szerepel. Szóval nyilván meg kell nézni, mert vagyok annyira sznob egyrészt, másrészt persze érdekel is. Meg is rendelte Pif a filmet, ahogy azt kell, de a dvd borítója csendes viszolygást váltott ki belőlem, íme:

Ugye, hogy félelmetes ez a márványlépcsős hangulat? Még tán énekelnek is benne??

Így aztán mindig csak tologattam, hogy megnézzük, szerencsére van elég film, amibe totálisan bele lehet buzulni, ugye az sosem árt, ha a Gyűrűk ura hetvennyolcadjára is lemegy, szóval húztam, halogattam. Míg aztán egy üveg bor, és a tudat, hogy már csak egy hét van hátra a szabimból, és addig mindent (de tényleg mindent!) el kell intéznem, rávett, hogy megnézzem.  

Na, ez után az izgalmas felvezetés után, nem nagy truváj kitalálni, hogy két lehetőség van: vagy fényezem a klasszikust, vagy lehúzom, mint érdemtelenül magasztalt hamis etalont. Polírozni fogok, mert nekem kifejezetten nagyon tetszett, és kizárólag olyan hiányosságai vannak, amik a korából adódnak, mert az való igaz, hogy a tempója nem a 21. század ingerküszöbéhez van kitalálva, és a melankolikus, könnyfacsaró romantikus szál, a fájdalmas hegedű szólókba burkolt melodráma a film második felében tényleg minden észérv ellen való, de ezek eltörpülnek az érdemei mellett.

Egyrészt itt van a film első fele, amikor olyan ironikus narrációval fűszerezett film noirt kapunk, ami a Kiss Kiss Bang Bang atmoszférájára hajaz, cinikus ki- és beszólások, amik a filmkészítők nimbuszát lerombolják, és nevetségessé téve azokat, leleplezik a nézők megtévesztésére szolgáló insider trükköket. Mélyebbre menve pedig, az álomgyári rothadást, és a letűnt korok megroggyant, tubarózsa illatú, viaszbábú sztárjait  kegyetlen szánalommal ábrázolja Wilder. Nem kertel, nincs diszkréció, nincs egymásnak falazó bennfenteskedés. A rajongott „celluloid én”-t nem magasztalja, hanem távolságtartó gúnnyal, és teátrális túlméretezéssel kaviár, pezsgő és arany cigarettatárcák díszletei közé helyezi. Pontos és kíméletlen alkotás: Wilder tudta, hogy mi a dörgés, hogy mit jelent az üresedés a díványon, hogy a filmsztárok csak egyfajta hollywoodi csürhe, hogy a reflektorfényre úgy reagál a közönség, mint legyek a mézre, és hogy egy jó rendező egyszerre férj és komornyik.

De van azért itt egy komolytalan tény, amire felhívom a figyelmet: az 1950-es filmben a Paramount stúdió multi környezetében a világ legtermészetesebb módján ballonos víz automatát használnak – szóval minden romlottsága ellenére is, van mit tanulni odaátról.