Szenvedély, szexualitás, erőszak, mazochizmus, Cronenberg – folytatódhatna a felsorolás, mert ebben a témakörben ő az a rendező, aki olyan otthonosan mozog, és annyira naturalisztikusan képes ábrázolni mindezt, hogy menten méla undorral és szorongással vegyes bűntudat fog el, ha csak eszembe jut a Karambol autómosós jelenete, vagy az Erőszakos múlt kétségbeesett szeretkezése. Pedig szégyenlősségnek, pironkodásnak, misztikumnak helye nincs, „ilyen az ember, ez a valóság” ahogy azt már Sigmund Freud is megfogalmazza, kár palástolni mindezt, nincs ezen mit magyarázni, mindent a szexuális vágy hajt, az egész világot és minden egyént is ez mozgat. A Veszélyes vágy című filmből ez ugyan nem derül ki, csak Cronenberg korábbi munkáit ismerve, de nyilvánvaló a párhuzam a rendező és a pszichoanalízis atyja között.

Javítok: sajnos, nem derül ki, érthetetlen módon, hiszen a téma annyira adja magát. Mintha a történelmi hitelességre, a kosztümök tökéletes csipkézésére, a levelezések szóról-szóra való rekonstruálására nagyobb hangsúlyt fektetett volna, mint magára a veszélyes elméletre, arra a párbeszédre, ami a mindent a szexualitásra visszavezető idős apa figura és a végletekig idealista, vágyait sikertelenül elfojtó tanítvány között zajlik. Arra, a paradoxonnak tűnő ám kudarcos és nyomasztó fricskára, hogy Freud teóriája pont annak a követőjének az életében válik realitássá, aki maga azt tagadja, és egyéb princípiumokban hisz. Hogy egyáltalán milyen érzés: hinni valamiben és élni valahogy máshogy.

Az eszmecserék ragyogóak, (de ez elsősorban a pszichológus zseniknek köszönhető) a férfi főszereplők érzékenyen játszanak, hitelesek, a kórházak berendezése korhű, de megmaradnak egy pszichológia történet órán levetített szemléltető film szintjénél, mert a szereplők inkább mintha csak beszélnének arról, ami történik velük, nem igazán élik meg az életüket, aki pedig dagonyázik a tankönyvi anyagokon kívüli kézzel fogható valóságban (Otto Gross – Vincent Cassel), az diszkréten minimális képkockára fér fel. Olyan érzésem volt, mintha időutazáson forgatták volna filmet, és nem a 2012-es nézőknek, hanem az 1912-es szereplőknek akart volna inkább tetszeni, hogy meglegyen az elismerés: „ugye így volt?”. Így aztán komolyabb csúcspontok nélkül elfolydogál a film, és közben csendben bólogatok, hogy valószínűleg így volt, kétségtelen, de nem felkavaró vagy gondolatébresztő alkotás.

Michael Fassbender kortalan megjelenése jó választás volt Jung töprengő, gyötrődő karakterére, Viggo Mortensen jellegzetesen sokatmondó hümmögései pedig bravúrosan széles skálán mozogtak, a női főszereplő, Keira Knightley viszont nézhetetlenül túljátszotta a szerepét, vidéki színjátszó körök frusztrált vénleányainak ripacskodása volt, ezen kívül ronda is, meg nagyfejű, szóval még a látszata sem volt meg annak, hogy új szenvedélyek katalizátoraként működjön.

Azért nem volt ez rossz, örülök, hogy megnéztem, úgyis lassan jön a vizsgaidőszak, és milyen klassz: már most hazudhatom  mondhatom is magamnak, hogy ugyan még csak március van, és én már készültem.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.