Nem tudom, ki hogy van vele, de én nagyon büszke vagyok arra, hogy egy magyar rendező nagy költségvetésű hollywoodi filmet készített. A film ízig-vérig a profi amerikai blockbusterek stílusában készült, a magyar származást inkább csak gyanítom, ha nem tudnám, nem látnám ki sem a történetvezetésből, sem a párbeszédekből, de persze így, hogy tudom, máris érzem, például a művészfilmekbe illő közelikről, vagy a kurta-furcsa záró jelentről.
A film ugyan remake (egészen pontosan: reboot, bár nem szándékozom indulni a ki-tud-több-idegen-szakkifjezést-belezsúfolni-egy-cikkbe versenyen), azonban nem a szokásos pénzéhes még egy bőrt lehúzó kategória, hanem mintha az 1987-es eredeti film folytatásaként készült volna el. (kihagyva a sok gagyi köztes állomást) Ez, az eredeti Predátor iránti tisztelet, és általában is a klasszikus akció movie előtti főhajtás, végig tapintható a filmben, nem volt itt több szándék, mint hogy másfél órán keresztül izguljunk a hajsza kimenetelén, miközben a két méter magas rasztahajú uruk-hai orkokra agresszivitásban is hajazó predátorok a marcona földi gyilkosokra vadásznak, és ezt a szándékot sikerült is megvalósítani.
A sztorit mindenki ismeri – a csavar annyi, hogy nem a földre jön az idegenek inváziója, hanem a földlakók kerülnek az idegen bolygóra, ezzel megcserélődött az üldöző és üldözött szerepe is. Azt nem tudjuk meg pontosan, hol vagyunk, de több információra nincs is szükségünk annál, mint ahogy a szereplők megfogalmazzák „Ez itt maga a pokol!” A földi banda válogatott ragadozóból áll, akik a nyolcvanas évek tipikus karaktereit idézik. Bármelyik Schwarci filmben tökéletesen megállná a helyét a Joe Pantoliano perverz vigyorával felvértezett halálraítélt gyilkos, a szótlan yakuza, az orosz kommandós Tom Berenger arc utánérzéssel, a kötelezően félvér beütésű kőkemény csaj (lsd még Chacon, Vasquez), a cool mexikói machete, a szótlan western hős, és csak hogy színesítsük a felhozatalt, egy afrikai kemény legény. Azt hogy a 21. században vagyunk, onnan lehet tudni, hogy a nyolcadik utas, egy orvos, trendi szemüvegben. Az ő karakterével a csapat erkölcsi álláspontja is megkérdőjeleződik, tompul a határvonal a predátorok és az emberi gonosztevők között, semmivel sem vagyunk jobbak náluk, mi is ugyanolyan áruló bagázs vagyunk, akik csak a mindenáron való túlélésre törekszünk, vagy a predátorok sem olyan rossz emberek, mint elsőre tűnnek. A film egy pontján ugyanis szövetséget köt ember és predator egymással, ami egyrészt közelebb hozza az idegeneket a nézőhöz, és esendően emberhez hasonlóvá teszi, másrészt előre vetíti a folytatás lehetőségét.
Adrien Brody szerepeltetésén nyilván nem csak én röhögtem fel hajdan, és zavartan keresgéltem, hogy hol van ebben az áprilisi tréfa. A srác 1987-ben Schwarci mellett csak tuti halálra ítélt mellékszereplő lehetne, a 21. századi Predatorsban azonban tökéletesen hiteles, hiszen ma már filmek tucatjaiból tudjuk, hogy egy igazi harcos szellemi képzésre legalább akkora gondot fordítanak, mint az erejére, hogy a szupererőt csak a mentálisan is toppon levő katona tudja 100%-osan használni, ezek az infók beépültek a néző tudatába, és már nagyon kevés lenne egy tökéletes test, mert az a beugró. Így az addig csendes, okos, magányos farkas, akinek a leadership skillje ugyanolyan szinten van, mint a staminája, akkor sem vall szégyent, amikor lehetősége adódik a rendezőnek félmeztelenre vetkőztetnie főhősét.
Csak egy dolgot nem értek: hogy miért csinálják ezt a predatorok? Mi az értelme figyelni a földet, hogy ki itt a gonosz rossz ember, és miért osztanak kegyetlen igazságot az idegenek azzal, hogy ezeket az alávaló gazembereket elhurcolják a bolygójukra, és ott egy hajtóvadászat keretében mészárolják le őket? Másrészt pedig: miért is fontos ez? Jobb, ha belátom, egy jó akciófilmben nem a miértekre kapunk választ, hanem a hogyanokra, és arra Antal Nimródtól korrekt felelet érkezett.