Szerencsére konkrét emlékeim nincsenek a legutóbbi Pókember szériáról, csak a fröccsöntött élmény maradt meg, úgyhogy nem voltak igazán elvárásaim az új feldolgozással szemben. Lehet, hogy pont a megfelelési kényszer hiánya miatt, (értsd: ennél sokkal rosszabbra számítottam) de nekem ez tetszett.

A filmnek egyértelműen a főszereplő karaktere az erőssége, (talán több nincs is nagyon), aki jelen esetben szimpatikus és szerethető, és az életében bekövetkező drámai mennyiségű tragédia ellenére is kiegyensúlyozott, derűs személyiség marad. Jó érzékkel (és nyilván a tini lányokat célkeresztbe állítva) így koncentráltan kapunk Pókember lelkéből, jellemfejlődéséből, a fő hangsúlyok a történetben is a látványos akciók helyett a személyiség alakulásán, felnőtté válásán vannak.

Természetesen azért ez egy akciófilm, pompás látképekkel New York-ról, és meggyőző ugrálásoknak, röpködéseknek sem vagyunk híján, mégis igazán a főhős csibészes kedvessége, önfeledt humora az, ami szerethetővé teszi az új feldolgozást.  Igen, Pókember humoros, de most a már megszokott, Pókember vicces/Peter Parker szomorú kettősség megszűnt (végre): Peter olyan gyakran veszi le a maszkját, olyan gyermeki kíváncsisággal és lelkesedéssel éli meg a metamorfózisát, hogy már el is felejtjük szétválasztani a szuperhőst az átlag diáktól.

Sajnos nem így a gonosz ellenfél, akiből bármennyire is igyekeztek összetett jellemet kovácsolni (pl.: a végső életmentő karnyújtás szembenállása az addigi agresszivitással, vagy hogy a világot nem leigázna szeretné, hanem ugyan vitatható eszközökkel, de meggyógyítani), ez vagy a szerencsétlen casting miatt, vagy a félreinstruált színészi játék miatt nem sikerült: a tettei által sugallni kívánt komplexitást messze nem érte el, hiszen első perctől kezdve virít róla, hogy egy végtelenül defektes figurával van dolgunk, aki csak arra vár, hogy hatalom kerüljön a kezébe, azt azonnal rosszra fordítja, ismerjük ezt a típust mindannyian.  Gwen Stacy csinos, Ben bácsi jó választás volt, Forrest anyja azonban nem volt igazán hiteles May néni, nem csak a Pif által hiányolt ősz konty miatt, hanem főként a sokat látott, kotnyeles, de gondoskodó öregasszony érzés volt kevés benne.

A filmben legalább két szempontból észre vehető a modernizálás szándéka (még ha az ezen a szinten marad is): egyrészt az önironikus és önfeledt magára találást bemutató jeleneteken érezhető, hogy hatott a készítőkre az utóbbi évek néhány antihősös képregény adaptációja, mint a Kick Ass vagy a Scott Pilgrim, a fricska pedig, hogy eredetileg azok készültek a Pókember, mint a Marvel legnépszerűbb sorozata, szarkasztikus utánérzéseként. Másrészt a realisztikusabb sztoriban és a kivitelezésben érhető tetten a renoválás: mese maradt persze továbbra is, de az utóbbi évek képregény feldolgozási trendjének megfelelően (fentieken kívül természetesen a Batman a példa) a valósághoz való közelítés szándéka határozottan megmutatkozott.

De rendben van ez így: Spiderman megújult már sokszor az elmúlt ötven évben, egyértelműen ráfért a korábbi filmek után is. Pimaszságban vagy mélységben ugyan jócskán elmarad egy modern megközelítéstől, minimálisat mertek kockáztatni az alkotók, de hangulatában, kiszólásaiban, a kettősség valóságba való átültetésében, vagy pl. a verekedések koreográfiájában mindenképpen korszerűbb. (persze a Batmant és a Pókembert még olvasni is furcsa egy mondatban, nyilván nem gondolom, hogy közös lenne az alap)

Friss és újszerű próbálkozás lehetne, egyáltalán nem maradandó élmény, de indulatokat kiváltóan sem rossz, mindenesetre szerethető és ártalmatlan szórakozás 9-99* éves korig bárkinek.