Jajj, de nagyon szeretem ezt a filmet, akárhányszor meg lehet nézni! A Lesz ez még így se egy vicces, elgondolkodtató, aranyos alkotás. Ez az a romantikus komédia, ami ugyan a műfaj minden jellegzetességét magában hordozza (pl. tökéletesen kiszámítható szerelmi szál, a tanulság egyolvasatúsága, az édesbús melankolikus zárás, a kiskutya, mint szereplő felvonultatása stb.), mégis minden alkalommal hagyom magam: elgyengülök a zsebben lévő szalonnától, bájos-megható dicséretektől, és az elismerő szavaktól.

A színészisten Jack Nicholson betegesen kiállhatatlan, undok figurája mindig reményt kelt bennem, hogy az ember mégsem azonos a fárasztó megnyilvánulásaival, a fajankóságaival, a rigolyáival, a szokásaival. Hogy talán érdemes ezek mögé nézni, és elfogadni így az embert. Melvin ugyan csiszolódik a filmben, jó, vagy legalábbis jobb ember lesz, de az alapértékek benne voltak eddig is. A viselkedését igyekszik megváltoztatni, nem pedig az értékrendjét, törekszik alkalmazkodni másokhoz, túltenni magát az elviselhetetlen szokásain, ha ezzel elnyerheti szíve hölgyét, de a happy endhez a többieknek is el kell fogadni őt, pont úgy, ahogy van. Hogy úgy szeressék, ahogy van, ne akarják átformálni, leszoktatni, rászoktatni, átnevelni, kigyomlálni, hanem meglátni az erényeit, de neki is látnia kell a többiekben a jót.

A három defektes sors, ahogy összefonódik, pont erről szól. Mindhárman mások, problémásak valami miatt, de olyan tipikus élethelyzeteket sikerül bemutatni a rendezőnek, hogy könnyű magunkra ismerni a karakterekben, és megérezni, hogy valakinek valahol nyilván rólam is megvan a véleménye a viselkedésem alapján.... „Carol, a pincérnő, Simon, a buzi”, és Melvin, a mizantróp zseniális triója hangos röhögéseket, kínos helyzeteket, intim pillanatokat teremt. És isteni bókokat. Olyan szépeket, amikre mindenki vágyik, amiktől bizsereg a lányok nunija, és csillog a szemük, amiktől a férfiak magukra találnak, tetterősek lesznek, és szexik – mi, nézők pedig kellemesen szórakozunk, mert végülis erről szól az egész.

A Lesz ez még így se felnő a 21. századi romantikus igényekhez, és olyan könnyed szellemességgel, szarkasztikus dialógusokkal, kiváló karakterekkel operál, hogy azonnal vállalhatóvá teszi a zsánert. Mindenkinek csak ajánlani tudom, mert nem csak bájos, hanem hasznos is: kellemetlen szomszédok leszerelésére tökéletes dumákat tanulhatunk Melvintől.  

"Maga még nem halt meg??"

Az ilyen élményért találták fel a mozit, ezért érdemes filmet nézni! A Memento gondolatébresztési faktora az egekben, a röhögéstől a sokkoló katarzisig széles spektrumon mozognak a kiváltott érzelmek, a bravúros narráció végig izgalomban tartott sokadik nézésre is, a karakterek centire eltaláltak, a történet pedig újra és újra értelmezhető: egyre nyomasztóbb alternatívák derengenek fel.

És hogy a klasszikusnál maradjak, nézzük, mik a tények.

Fact 1: Az ötlet zseniális: végy egy krimit, vágd félbe, az egyik felét kezdd el elölről hátrafelé, a másik felét pedig a végétől az eleje felé mesélni, majd a csúcsponton a két szálat ütköztesd. Ez a dramaturgia nem feltétlenül a legeredetibb, de a film noir sötét hangulatát bámulatosan stílusosan húzza alá.

Fact 2: Pedig a sztori egyszerű: a kirakós alapján ki kell nyomozni, ki ölte és erőszakolta meg a főhős feleségét. Mégsem Bosszúvágy. Az utolsó kockáknál jövünk csak rá, vagy hisszük, hogy rájöttünk, hogy mégsem olyan szimpla ez a történet. Ha nincs gyilkosság, akkor nincs gyilkos – mégis akkor ki a francot öltem meg?

Fact 3: Nolan ezzel a filmmel beírta magát a filmtörténetbe. Többszörös díjnyertes filmjéről akkor még nem tudtuk, hogy az eredeti elképzelésekkel bíró rendező számára tipikus konfliktust dolgoz fel: később is a belső feszültségekkel teli személyiségek izgatják.

Fact 4: Azonosulás: a pár perces blokkok törvényszerűen elérik, hogy a néző együtt érezzen a főhőssel. Összezavarodva, az igazságot keresve, mindenhol a hazugságot látjuk, és Leonard gyanakvása átragad ránk. Azonosulni nem nehéz: a körülöttünk széteső világban mozaikokból rakjuk össze a kirakóst, de a kép mindig mássá áll össze, attól függően, hogy kitől kapjuk az utolsó kockát. A sármos, szőke kék szemű főszereplőben, a bosszú amnéziás angyalában, nem szabadul el a vérszomj, kényszeresen igyekszik kontrol alatt tartani a környezetét és megszűrni a kívülről érkező benyomásokat, információkat – miközben nem veszi észre, hogy saját szubjektuma ugyanolyan személyiség, mint mindenki másé körülötte: befolyásolja a saját céljainak megfelelően.

Fact 5: Magyarázatok: pontosan a „senkiben sem bízhatsz, csak magadban” kiindulópontja miatt a film legvégére (ami a történet eleje, vagy legeleje, vagy közepe?) már mi sem tudjuk biztosan, hogy mi is történt. A tökéletes paranoiában ugyan próbálunk keresni ésszerű magyarázatokat, de folyamatosan motoszkál bennünk a nyugtalanság, és kétségbeesve pörgetjük vissza (előre) az emlékeinket, hogy kitől is jött az infó, és az mennyire megbízható. Megoldás nélkül semmit nem értünk, és az öncélúság egy önmagába visszatérő többszörös mátrixot eredményez, az pedig kényelmetlen, nyomasztó, és főként bizonytalan.

Fact 6: Ősi és modern: a test, mint élő notesz az egyetlen biztos pont, a tetoválások bejegyzésekként, örök, kitörölhetetlen mementoként figyelmeztetik az emlékezetében nem bízó Guy Pearce-t (akit ebben a filmben láttam első alkalommal), miközben polaroid képekhez fűzött kommentek segítik az eligazodást, amikor éppen felöltözve próbál támpontot keresni. Ez a kettősség a rugalmas és megváltoztathatatlan, a mobil és merev, a betonszilárd fundamentumok és pillanatnyi benyomások szimbólumaként végigkíséri a filmet.

A Memento kortalan, felesleges faksznik nélküli, egyszerűen tökéletes alkotás, ami bármikor képes elgondolkodtatni, mert semmit sem szögez le, és minden mondata mögött ott a kérdőjel.

Ugyanis a tények csalókák, az impressziók biztosak. Vagy fordítva.

Igaz ez a filmekre is?

Ablak11 felvetésére néztem újra, és egyáltalán nem bántam meg, sőt. A parvocelluláris ganglionsejtek axonjainak tanulmányozásába ugyanis már meglehetősen belefáradtam, és az elmúlt négy nap legértelmesebb 154 percét töltöttem Az utolsó szamuráj világában.

A bejegyzés címén azonban sokat gondolkoztam, mert a cím, mint a szövegkohézió része már önmagában is kifejezi az üzenetemet a filmről, így aztán elvetettem az „Egy amerikai Japánban” kissé degradáló, sok jóval nem kecsegtető felütést. Mert nem szeretném bántani, már csak hálából sem, azért az alapvető tulajdonságáért, hogy annyira kontrasztban áll minden erénye azokkal a dolgokkal,  amik jelenleg körülöttem illetve bennem kóvályognak, hogy bízom benne, egy eposzi mozi, magasztos üzenettel, példaértékű karakterekkel, kimozdítja a jelenleg beszűkült értékrendemet a holtpontról. A hála pedig egy olyan érték, amit minden igaz szamuráj magának kell, hogy valljon.

De nem szabad túl szigorúnak lennem magamhoz sem – ez a lényegesen nehezebb feladat – mert az az üzenet is egyértelmű a filmből, hogy van második esély, akkor is, ha olyan tetteink miatt büntetjük magunkat, amikért úgy véljük, soha sem fogunk tudni megbocsátást nyerni, és sosem nyerjük vissza a becsületünket, sosem oldozhatjuk fel magunkat, viszont amit tudunk tenni: minden éjjel felszakítani a gennyes sebet, sót szórni bele, hogy emlékezzünk, mit tettünk.  Így aztán magamnál jobban megbüntetni nem tudom magam, az önsajnálat diszkréten fölényessé tesz, hiszen bárki bármit mondhat, olyanokkal úgysem tud kínozni, még csak megközelítőleg sem, mint amivel én magamat. További alternatív megoldás egy ilyen típusú antihősnek, hogy halált megvető bátorságról tesz tanúbizonyságot, ami valójában halálkereső vakmerőség, vagy pátosz nélkül szimplán képszakadásig vedeli a viszkit. (Nahát: a film első harmadában lévő párhuzamok a főhős és a személyes valóságom között  nem dobtak különösebben fel, ellenben egy kiadós skrupulus mellett rögtön mellékessé válik a retina működése.) A film azonban nemcsak az egyéni jellemfejlődésről szól: az amerikai kollektív tudatban az indiánok lemészárlása mélységes bűntudatot gerjesztett,  kimondott a párhuzam a kisebbségbe szorult, maroknyi, rettenthetetlen japán harcos és a rézbőrű bennszülöttek között. 

Nathan Algrennek, a megkeseredett, kiábrándult nyugati embernek (aki egyúttal őszinte narrátora is az eseményeknek) olyasmire van lehetősége, amire többségünknek csak a lelkében van mód: a tabula rasaként feszülő óceánon áthajózva, megismerkedik az igazhitű, alázatos, jó szamurájokkal, közülük is a harc művészetében hozzá hasonlóan mester Katsumotóval, és megtanul megbocsátani magának. Sőt, rendes amerikai filmhez méltóan még ebben az életében kap egy új esélyt. 

Na, igen, a film záró jelente erős túlzás, már csak azért is, mert a történelemből ismerjük: végül Japán is behódolt a kapitalizmusnak, sőt elképesztő mértékű ipari fejlettséget produkált, de ne szaladjunk ennyire előre. Addig ugyanis még sok egyéb konklúziót is levonhatunk - még ha közben a szamurájokat markánsan egyoldalúan csak pozitív oldalukról ismerjük is meg - az igazi férfibarátságról, az önismeretről, a hazaszeretetről, a kulturális örökségről, a tradíciókról, mindezt átütő, szemet gyönyörködtető, grandiózus csatajelentek (különösen emlékezetes a legelső ütközet, az erdőből szellemharcosokként felbukkanó szamurájokkal), és örökkön virágzó pompázatos tulipánfák tövéből. Líra és eposz.  Megható? Igen. Giccses? Mi az hogy! Profi?  Az. Zseniális? Véletlenül sem. És akkor mi van?

Kell tökéletes film? Nekem nem, csak egy tökéletes viszonyítási pont. Köszönöm szépen az ajánlót!  És mindenkit megnyugtatok: ez a bejegyzés sokkal lehangolóbb, mint a film.

Ahogy azt már Tony Soprano is megfogalmazta a pszichiáternél, kiveszett a strong, silent type. A True Grit (A félszemű) is látszólag ezt erősíti meg: van itt szájhős locsi-fecsi texas ranger, cserfes, felvágott nyelvű kislány és házasságairól anekdotázgató békebíró. De az sem biztos, hogy valaha is létezett ez a típusú férfi - minden kissrác egyetemes példaképe, minden nő örök vágya, a helyi kupi madámjától a tüzes szemű tehenészlányokig - és nem csak az Amerika fénykorát giccses túlzásokkal beállított álomgyár forgatókönyveiben bírt létjogosultsággal. Coenék sem nem cáfolják, sem nem húzzák alá egyik igazságot sem, ehelyett véresen egyszerű, lineáris történetükkel a western realisztikus oldalát mutatják be.