Pif: -És miről írsz?

Zavartan, mert olyan nagyképűen hangzik, amit mondani fogok: - A Tarantino filmekről. – majd rögtön javítom: - Igazából magamról írok.

A négy film alapján az az érzésem, hogy QT retro, sőt QT-t szeretni retro.

Nem, nem arra gondolok, hogy a Halálbiztos megszakadó, fakult színű technikája egy letűnt korszak előtt tiszteleg, vagy hogy a Kill Billben a kung fu filmek felidézése tudatosan lovagolja meg a retro őrületet. Nem, hanem az új filmek lettek régiek, és közeleg az idő, amikor Tarantinot nem azért fognak másolni, mert az a stílus a divatos és a sok pénzt hozó, hanem mert felnőtt, megérett egy generáció, és jönnek a fiatalok, akiknek meg kell mutatni, kik voltak a nagy öregek.

Ezen az érzésemen amúgy meglepődtem, mert miközben összeszorult a szívem, hallva kedvenc mondataim tompaságát, közben tisztán emlékszem, mikor 95-ben kijöttünk Dórával a Ponyvaregényről, és felpörögve vihogtunk meg élvezettel undorodó arcokat vágtunk a film jeleneteit felidézve, de azért arra tértünk folyton vissza, hogy ilyet még nem láttunk. (Megbocsátható, de akkor fel sem merült bennünk, hogy valamit azért nem láttunk, mert 18 évesek vagyunk, hiszen az egyértelmű, hogy ha vmit mi nem láttunk, akik az utolsó 4 év minden csütörtök-péntek-szombatját moziban töltötték, az nyilvánvalóan nincs.) Szóval valami elmúlt, valami véget ért, és a kor igényeit zseniálisan megérző rendező, a filmrajongóból filmkészítővé lett geek bánhatja, hogy annyira keveset adott magából a filmjeiben. Így a QT felé irányuló hommage majd szétválaszthatatlanul összekeveredik az általa csodált alkotásokkal. Kár, mert a legjobb pillanatai belőle fakadnak.

A Tiszta románc megint bűbájos és imádnivaló volt. Tarantino a forgatókönyv író szerepe mögé bújva a legőszintébben vállalja saját magát, a nem túl jóképű, képregény fanatikus, bénán csajozó srácot, aki filmbe illő kalandokat követően boldogan él, míg meg nem hal. A lassabb tempó és a mostanra legendássá váló karakterek és színészek (Gary Oldman, Brad Pitt, Dennis Hopper, Val Kilmer, Christopher Walken, James Gandolfini stb.) kivételes módon 20 évvel később nézve szinte snittenként diktálják a nosztalgiát. (Baromi tudatos filmelemző hozzáállással kell(ett volna) leülni megnézni, hogy ne merüljön fel, hogy kiből mi lett azóta) Egyetlen más Tarantino keze nyomát viselő filmben nem találkoztam ennyi és ennyire szerethető karakterekkel. A mozi abszurd és erőszakos, a műfajt pedig alaposan megbolondítja, de olyan tisztelettel, a kigúnyolás minden szándéka nélkül, a romantikát idealisztikusan őszintén, akár giccsbe hajlóan is bátran vállalva nyúl a témához, hogy nem lehet nem meghatódni.

A Halálbiztos most sem tetszett. Na, hát az objektivitást háttérbe szorítva egyszerűen annyira ellenszenvesek ezek a picsák, akik folyamatosan nyafognak valamit a fickókról, egyiknek sincs annyi esze, hogy arra gondoljon, hogy amíg ennyire ostoba, addig ne is számítson semmi jobbra, szóval a vulgáris, pökhendi, beképzelt, sápítozás között Kurt Russel karaktere magasan a legszimpatikusabb, még azzal együtt is, hogy kiderül, hogy ő is egy vinnyogó luvnya, akinek csak a szája nagy. A fárasztó és erőltetett dialógusokat egy izgalmas forgatókönyv tudta volna esetleg kompenzálni, de az autósüldözés, és általában a felspécizett autók sosem hoztak lázba (na jó: ez nem Tarantino hibája), a gyors befejezés hiába műfaji tisztelgés, értelmetlen volt, a trash pedig itt tényleg szemét, szóval nem szerettem meg most sem.