2010.10.18. 22:37
A mester, a tanítvány és a két a szerető legendája
Vallom, hogy enélkül a film nélkül, illetve a hozzá kapcsolódó nemzetközi sikerek nélkül, sosem jutott volna el hozzánk, vagy legalábbis hozzám a lenyűgöző és minden emberi számításon túllépő Hős. Úttörő ez a film, de nem a műfaj miatt. A wuxia tradicionális kínai harcművészeti film, ami nem számítógépes trükkök, technikák segítségével igyekszik meggyőzni a lehetetlenről, hanem tényleg érzéki csalódást okoz. Ang Lee szuperprodukciójában a gravitáció legyőzése, illetve annak illúziója a huzalon mozgatott kaszkadőrök illetve színészek segítségével professzionális szintre fejlődött.
A test elhagyása, és a szellem kiteljesedése, a lélek földi, gravitációs kötöttségektől mentes szárnyalása örök vágy volt. Ledobni a fizika szabályainak bilincsét, és repülni. Szárnyak nélkül, csak a puszta szándék által. Még csak arra sem gondolva: akarom, pusztán a képesség, a személyiség korlátok nélkülivé tágulása könnyűvé tesz, és a fizikai világot magam mögött tudom hagyni. És mindeközben harcolni a Szerelemért, az Igazságért, bátran, nem félve semmitől. Tudnám csinálni – hehe, csak a szemgolyóm bele- és kifolyna a látványba. Szerettem ezt a filmet, annak ellenére is, hogy csak két részletben tudtam megnézni. Az én szememnek olyannyira túlzsúfolt, túlburjánzó, túlterjengő, túlhömpölygő az eposzi képi világ, hogy belefáradt. Az operatőri munka tényleg bravúros, és megbabonáz, megzsongít a látványorgia. Mindenki szép. Minden táj költői. Minden fegyver mágikus. Minden mozdulat akrobatika, energia, áramlás. Minden mondat kiteljesedés. Minden gondolat eszme – „északfok, titok, idegenség”.
A Tigris és Sárkány meseszép költészet a szerelemről, az elfojtott vágyakról, a kötelességről, a kiteljesedésről. Ahol nincs gravitáció, emberfeletti képességekkel bírnak a gyötrődő harcművészek, ahol inkább ezer éles tőr elé vetik magukat a hősök, semmint őszintén megvallják érzelmeiket, ahol tánc és művészet a harc, és önkifejezés. Ahol küzdenek a nők, a szerelmükért, az életútjukért, a döntésükért, magukért, a méltó társukért. Ahol a középpontban egy félelmetes erejű mágikus kard áll, de ahol minden szimbólum, jelkép, utalás, misztikus tartalom, energia. Ahol a gonosz legyőzhetetlen, a jó pedig halhatatlan. Ahol minden ősi, örök, kezdetektől való. Ahol minden változó, mozgó, egy Cél felé tart. Ahol emberek repülnek – ott minden kívánság meghallgatásra lel és teljesül.
Nehéz azonosulni a hisztis, ámbár porcelán szépségű (könnyű így aztán vakot alakítani a Repülő török klánjában...) kamasz tanítvánnyal, a problémái jellemző földi butaságok, és ez, mint lampionokkal és görnyedő hátú kínaiakkal kitömött papírsárkányt, hiteltelen kontrasztot hív életre a misztikus legendák és az egyszerű személyiség között. Az ő története nem hat meg - és egyszerűen nem méltó a formához.
A lélek szabadsága azt feltételezi, hogy a tudatost teljesen magunk mögött hagyjuk, és egyesülünk a tökéletessel egy magasabb szinten – Ang Lee azonban mesterien kiszámolt, lemért mindent, nem merte levetni magát a szikláról, csak biztonsági kötelekkel. De aki nem ugrik, annak a kívánsága sem teljesül: ez a film jó, de messze van a teljesen magával ragadó kibontakozástól. A mi családunkban buzi cowboyos filmként elhíresült Túl a barátságon sokkal közelebb van a repüléshez. Már tényleg csak kívánni kell. És akkor érkezik el hozzánk a Hős.
2010.10.06. 22:35
A film, ami miatt a jogra jelentkeztem
és valószínűleg, nem én egyedül. A Few good men (Egy becsületbeli ügy) a tárgyalótermi krimi egyik alapműve, aki szereti ezt a műfajt, az garantáltan élvezni fogja. Eredetileg színdarab, ezért a legnagyobb hangsúly a sziporkázó szópárbajokon van, amikor az ügyvéd, az ügyész, a tanúk és a vádlottak egymást cseszegetve harcolnak az Igazságért, illetve a Győzelemért a bíróságon. A törvényszéken kívüli események éppen ezért gondosan vannak megválogatva. A Guantanamói támaszpontot minden alkalommal más oldalról mutatják be: rögtön a mozi nyitó jelente a balszerencsésen végződő megrendszabályozás (nekem tetszik ez a kifejezés, de bárki hallotta máshol ezt a szót?), aztán a helyi közegben különösen magabiztosan viselkedő Jessep mutatkozik be emlékezetesen (Who the fuck is PFC William T. Santiago?), amikor kiadja a parancsot a renitens, spicli közlegény megnevelésére, és a harmadik guantanamoi jelentben pedig Jessep és a nyálas, buzis fehér egyenruhás, papírtologató, seggnyaló jogászocskák közötti erőviszonyokat látjuk – nos, igen: innen szép nyerni.
Mit látunk még a tárgyalótermen kívül? Kaffee legénylakását, ahol brainstormingra gyűlnek a lelkes ügyvédek, a laza Kaffee-t a baseball pályán, hiszen egy igazán nyerő-menő jogász nem a könyvtárban nyomoz és anyagot gyűjt, vagy az ügyfeleivel tárgyal, nem, dehogy – sportol, vagy a jogász bárban csajozik. Cruise tökéletesen hozza az okos, sármos ügyvédet, aki lehengerlő hidegvérrel, és átlag feletti kreativitással rakja össze a kirakós darabjait, és hatalmas kockázatot vállalva beidézi az ezredest, majd kiugratja a nyulat a bokorból, miközben az Isten és Ember előtti színtiszta Igazságot tűzi ki zászlajára – 33 évesen már megmosolyogtató, de egyúttal meg is bocsátható ez a naivitás – de egy 15 éves sikoltozva lelkesedik a fricskán, amit a szimpatikus ügyvéd a vén trotty begyöpött katonának mutat.
Mostani eszemmel Jessep arrogáns, beképzelt, hiperintelligens ám mindeközben vesztes figurája is több szimpátiát és együtt érzést vált ki belőlem, mint hajdan. Ez persze köszönhető Jack Nicholsonnak, aki körül szikrázik a levegő, és jó érzésű ember nehezen van meg vele egy légtérben anélkül, hogy felülne provokációinak. Irritáló, hogy megállás nélkül felsőbbrendűnek hiszi magát, pofátlanul magabiztos, és annyira okosnak képzeli magát, hogy ezt nem lehet annyiban hagyni. Másrészt hisz valamiben – nem a fiatal nyikhaj nagybetűs Igazságában, hanem valami sokkal realisztikusabb, kézzelfoghatóbb világban, a hadsereg szabályaiban, abban, hogy a katonák életeket mentenek, és erre büszke is. Ez a hit és ez a büszkeség okozza vesztét: nem bírja megállni, hogy ne üvöltse világgá saját Igazát, mert korlátoltságában, saját világába való bezártságában fel sem merül, hogy létezik másik igazság. Vitathatatlanul a film legizzóbb jelenete Jack Nicholson hadbírósági kifakadása.
Ez ismét egy amerikai film. Nem csak azért, mert a germán jogrendszerben (amire a magyar is épül) nincsenek esküdtek, akiket személyes kisugárzással és szópárbajokkal kell meggyőzni, de a film vége merészen giccses lett: „Víí-gyázz! Tiszt a fedélzeten!” Kundera óta tudjuk, hogy a giccs a tetszeni akarás megalomán fokozata. Kár, mert az Egy becsületbeli ügy enélkül tetszett csak igazán.
2010.10.03. 11:11
Holtszezonban
Mennyire fogalmunk sincs arról, hogy mitől félnek a gyerekek. A Ragyogást 8-9 évesen láttam egy unokatesómnál videón, és egy kukkot sem értettem belőle, csak az előcsarnokban hömpölygő vérfolyam maradt meg, hogy hűű, de dúúúrva, és az, hogy az apuka megőrült. Egyáltalán nem féltem. Ellenben féltem Fantomastól, tesóm pedig a Kockásfülű nyúltól, a szüleink a legnagyobb óvatossággal sem gondolhatták, hogy tiltólistán legyenek ezek a műsorok. Felnőve, ahogy az önismeret útjára lépünk, és bekerülünk az emberi elme labirintusába, ráébredünk, hogy lehet félni a külvilágtól, de az igazi gyötrő kételyekre, gyanakvásra, paranoiákra mi magunk szolgáltatjuk az okot (és jó esetben a megoldást is). A Gonosz bennünk van, és berángat minket abba az útvesztőbe, ahonnan nem biztos, hogy van kiút.
Napfénynél, világosban, tudjuk jól, hogy mi teremtjük meg azokat a kísérteteket, árnyakat, erőket, hangokat, amik éjjel rettegésben tartanak bennünket – de csakis ébren, mikor bevilágított gondolatainkat gondos gazdaként (gondnokként!) átlátjuk, vagyunk ennek az ismeretnek a birtokában. Éjjel, beszűkült aggyal rettegve érzem a bizonyosságot, hogy mindez a rémálom valós, ez a valóság. Ki lehet találni racionális magyarázatot minden paranormális jelenségre, de Kubrick bizonyossággal tudja: a puszta elménkkel nem csak építeni lehet, de borzalmas pusztítást, félelmetes rémtetteket is véghezvinni. A Szépkilátó hotel ugyanilyen örök gonosz, ami mindenre emlékezve bezár a mélységes szörnyűségek, tébolyító holtak közé. Kubrick (mint ahogy King sem) nem is próbál magyarázatot találni. Szürreális képei látszólag random követik egymást, hol egy csendben guruló labda, hol egy bizarr parti, hol egy félbevágott fejű pincér - és csak a beteg logikánkkal tudnánk megmagyarázni a jelentésüket. Nincs kezdet és vég: örökké gondnok maradsz, a gonosz erők mindig bennünk lesznek.
A történet az egyik legelemibb félelmet és annak bekövetkeztét ábrázolja: megőrülök, és lemészárolom a családomat vagy megőrülnek a szeretteim és le akarnak mészárolni. Ki-ki választhat, hogy melyiktől fél jobban – én izzadtan, csatakosan ébredtem már mindkét rémálomra, a második verzió annyival volt rosszabb, hogy a sötétben az álom folytatódott, és nem mertem segítséget kérni Piftől, mert tudtam, hogy csak erre vár, hogy a vérszomjas tervét beteljesítse, és az álmom csak a kezdete volt a közelgő borzalomnak.
A film tökéletes horror: első perctől kezdve érezzük, hogy a tragédia elkerülhetetlen, elegendő Jack Nicholson ördögi mosolyát látni, (a könyv rajongói a feldolgozás egyik legnagyobb hátrányának pont ezt tartják, hogy Jack első perctől elmebeteg) és ami újszerű, hogy egy percig sincs idill, éden, amiből a pokolba zuhanunk. Már az a gondolat is bizarr és ijesztő, hogy több hónapra a zord hegyek közé zárkózik valaki a teljes magányt választva, önszántából - nyilván nem normális, bár tudjuk, van az a pénz, vagy az a társaság, akikkel, igen… de erről itt szó sincs. A magában beszélő kisfiú, a hisztérikus, idegbeteg feleség, az ötlettelen, alkoholista, unatkozó író – nem az a csapat, akikkel egy napot is szívesen eltöltenék. Ebben a helyzetben a józan ész megőrzésének, a tiszta tudat folyamatos ingerekkel való ellátásának különösen nagy jelentősége lenne – becsavarodunk akkor is, ha nincs móka, csak a munka, de akkor is, ha nincs tennivaló, feladat, amitől lenne értelme bárminek. Gond nélküli gondnok a szó szerinti holtszezonban - üvölt az alaphelyzettől a fejemben a vészcsengő. És erre a hangra semmi sem rímel, mert nincs és soha nem is volt harmónia: amit hallunk a kakofóniában az az írógép kattogása, a háromkerekű bicikli idegesítő, monoton zörgése, mind türelmetlen, bosszantó alapzajok. Csak egy kórosan eltorzult, gyenge, erőtlen hang az, ami felelet mindenre: redrum, redrum, redrum, redrum, redrum, redrum, redrum, redrum, redrum, redrum, redrum, redrum.
Zseniális a film, és vágyom rá, hogy újra megnézzem, de tudom jól, hogy az alváshiány ugyanolyan torz gondolatokat szül, mint a bezártság, a magány, az alkotói válság, vagy az unalom, no meg Pifre is tekintettel kell lennem. Remélem, ma már fogok tudni aludni.
2010.09.30. 06:50
Pause
Megjött DX, és már nyomtalanul el is ment. Nálunk jártát csak egy halom blu ray lemez bizonyítja. A héten ezeket nézem, miközben rá emlékezem, és az együtt töltött kilencvenes évekre.
Szóval kis türelmet és kitartást, jövök ám új filmélményekkel (Ragyogás, Becsületbeli ügy, Bárányok hallgatnak) végre nem romkomok, ti is újranézhetitek ezeket addig is. Hiszen mégis ez ennek a blognak a küldetése.
2010.09.24. 00:05
Dr.Kevorkiannak igaza volt
Átlagos brit filmecske, vagy jó lenne, ha ilyen lenne az átlagos brit film.
Ami a formát illeti: imádnivaló angol kiejtés, fülbemászó értelmiségi pop zene, trendi sérók, oasis tagokra hasonlító arcok – minden hibátlan, de egy árnyalatnyit steril: kicsit kevesebb burberry modell, vagy james dean outfit is bőven elég lett volna, bátran el lehetett volna rugaszkodni ezektől a toposzoktól. Nem kell attól félni, hogy a célközönség ezek nélkül nem fog szimpatizálni a srácokkal, hiszen szépek, divatosak, lázadók, de azért az mégiscsak túlzás, hogy átbulizott, átverekedett, sitten töltött balhés éjjel: tökéletes a frizura, gyári munka, hegesztés, körfűrész: a frizura még mindig tart, festékszórás, rendőrök elől menekülés, porban hempergés: tökéletes tartás minden időben.
Tartalom oldalról: idióta brit humor, osztálykülönbség, prolik, alja meló vs rolls royce, generációs konfliktusok, kocsmai verekedés, útkeresés – A helyzetek, amik nem hiányozhatnak az igazi angol filmből című nem létező tanulmány mentén felépült forgatókönyvben minddel találkozunk, néhol csak utalásszerűen, néhol töményebben, egyet sem kiemelve a sok jellemző közül. Kellemesen, és szórakoztató adagban kapjuk meg ezeket a szituációkat, de a formával ellentétben, nagyobb dózist is elbírt volna a film: így maradt kedves kis mozi, különösebb drámai mélyrehatás vagy eget rengető röhögés nélkül.
A 6. perctől kezdve nyilvánvaló a történet, fordulatokban igazán nem gazdag, nem baj, mert innentől tovább lendíti a következő 40 percet a brit középosztálybeli attitűdre jellemző humor, amikor a lyukacsos trikójú, melós, családfői tekintélyén többszörösen csorbát szenvedett apa és a kényszerűségből a családdal lakó anyós sziporkáin, vagy az ökörködő fiatalokon nevetünk. A feszültséget a film igazi színészei teremtik meg: Ralph Fiennes és Emily Watson párosában ugyanazt a kiszolgáltatottságot látjuk, mint a Vörös Sárkányban. A konfliktus nem jön sorscsapásszerű felismeréssel, több utalás, tárgy, félmosoly, megaláztatás együttesen érlelik az elhatározást, míg végül egy arab közmondás egyértelmű döntéshelyzetet idéz elő. Ettől kezdve a második 40 perc inkább melodráma, amikor a sztori kicsit leül, a hangulat pedig inkább egy Coldplay videoklip kamerával szembe sétálgatós atmoszféráját idézi, de több filmes lelkiállapot is eszembe jutott, mint a Diploma előtt, az Education, vagy a The Boat That Rocked.
Ez se lesz egy hosszú elemzés, aminek van oka. Nekem sok újat nem mondott a Cemetery Junction. Az, hogy a 70-es évek Angliájában elnyomták a nőket, és nem valósíthatták meg ambíciójukat, nem váltott ki belőlem együttérző búslakodást, (Pif, légyszi kényszeríts arra, hogy ne menjek dolgozni, és arra is, hogy eltarthass) az, pedig, hogy az emberek rosszul választanak, és ezzel elrontják az életüket, nem sorscsapásként, hanem állapotként van ábrázolva.
Összességében nincs itt semmi probléma: ki fogunk tudni szakadni szüleink árnyékából, a főhősök fiatalok, előttük az élet, velük még bármi lehet, és lesz is.
Csak egyet nem lehet már bármikor megtenni: elővenni egy, vagy még inkább két doboz sört, és faterral meginni.
2010.09.22. 23:58
Címben a fiúkat riasztó szó
Bár az éppen ma egy hónapos blogomban (Boldog szűűlíínaapóóót! Boldog szűűűlííínapóóót!), ez lesz a második romkom élmény (sőt, igazából harmadik), nem vagyok a műfaj nagy rajongója, sőt, néha úgy érzem, még mindig nem tudtam teljesen levetkőzni a középiskolai bárcsakvégrebölcsészlennék-deamígnemvagyokazaddigishallgatomazREMet hozzáállásomat, amikor csak a magasröptű art mozi érdekelt. Manapság azonban egyre többször tudom értékelni az egyszerűséget, és kiszámíthatóságot, legyen szó barátságról, munkáról, ételről, meg persze filmről.
Így esett a választás a hétvégi moziünnepen a Hétmérföldes szerelemre a szombati nap nyitófilmjeként: egyszerű történet, semmi meglepetés, totális turn off az agynak, ez volt a terv. És bejött: optimális délelőtti kikapcsolódás a film, amiben jó arányérzékkel adagolják a humort, az érzelmeket, és a tanulságot. A filmnek két erőssége van: a karakterek és a laza történet. A főszereplők kedvesek, bohókásak, szimpatikusak, akiknek kallódó céltalanságával könnyű azonosulni. Kicsit tartottam attól, hogy a feszültségforrás távolság miatt idővel ellenszenvesbe fordulnak, de szerencsére hiányzik belőlük a bosszantóan sértődékeny faszkalap, aki hajlamos félreérteni a másikat, és erre ürügyül megcsalni, lehetőleg részegen (ez ugye sajnos megszokott klisé a romantikus vígjátékokban) – ezek a harmincas fiatalok egyszerűn tényleg szeretik egymást, ez üdítő, és friss. A mellékszereplők diszkréten karikírozott vicces jellemek, akiket ugyan egyáltalán nem szeretnék lakótársnak, legjobb barátnak, munkatársnak, rokonnak, de lássuk be: ilyenek a lakótársak, barátok, kollégák, családtagok, lehetetlen nem rájuk ismerni közvetlen hitelességük miatt, és utána kuncogva a mozitársunk fülébe súgni: „pont, mint Tibor anyjáéknál”. Jól ismerjük és szeretjük ezeket a figurákat, akik lehet, hogy fárasztóak, vagy kínosan közönségesek, de tényleg ilyenek.
A történetvezetésben a rendező ízlésesen kerüli a közhelyes magas labdák leütését: van ugyan torta, de nem dobják senki arcába, van szólózás veszekedést követően a helyi pubban, de nem követi ismeretlennel az ágyban ébredés stb. A konfliktus valódi problémából adódik, és hogy nevessünk, kellő szarkazmussal van aláhúzva a kiinduló gond, de az, hogy a gazdasági világválság okozta munkahely problémák érthetően megviselik a feleket, senkinek sem irreális és nem a szokásos hollywoodi túlzás.
A srácokat nehéz rávenni olyan filmre, melynek a címében szerepel a szerelem szó, pláne hétmérföldes túlzással (brrr a népmesei nagyzoló cím), cinkos összekacsintással tiltólistás még a szeretet, szerető szavak is. De fiúk, ha majd adják a tévében, ne kapcsoljatok el: egyszeri szórakozásnak pazar, és csak még szerethetőbbé teszi a pizsamában teát kortyolgató párotokat.
2010.09.19. 22:11
Predators
Nem tudom, ki hogy van vele, de én nagyon büszke vagyok arra, hogy egy magyar rendező nagy költségvetésű hollywoodi filmet készített. A film ízig-vérig a profi amerikai blockbusterek stílusában készült, a magyar származást inkább csak gyanítom, ha nem tudnám, nem látnám ki sem a történetvezetésből, sem a párbeszédekből, de persze így, hogy tudom, máris érzem, például a művészfilmekbe illő közelikről, vagy a kurta-furcsa záró jelentről.
A film ugyan remake (egészen pontosan: reboot, bár nem szándékozom indulni a ki-tud-több-idegen-szakkifjezést-belezsúfolni-egy-cikkbe versenyen), azonban nem a szokásos pénzéhes még egy bőrt lehúzó kategória, hanem mintha az 1987-es eredeti film folytatásaként készült volna el. (kihagyva a sok gagyi köztes állomást) Ez, az eredeti Predátor iránti tisztelet, és általában is a klasszikus akció movie előtti főhajtás, végig tapintható a filmben, nem volt itt több szándék, mint hogy másfél órán keresztül izguljunk a hajsza kimenetelén, miközben a két méter magas rasztahajú uruk-hai orkokra agresszivitásban is hajazó predátorok a marcona földi gyilkosokra vadásznak, és ezt a szándékot sikerült is megvalósítani.
A sztorit mindenki ismeri – a csavar annyi, hogy nem a földre jön az idegenek inváziója, hanem a földlakók kerülnek az idegen bolygóra, ezzel megcserélődött az üldöző és üldözött szerepe is. Azt nem tudjuk meg pontosan, hol vagyunk, de több információra nincs is szükségünk annál, mint ahogy a szereplők megfogalmazzák „Ez itt maga a pokol!” A földi banda válogatott ragadozóból áll, akik a nyolcvanas évek tipikus karaktereit idézik. Bármelyik Schwarci filmben tökéletesen megállná a helyét a Joe Pantoliano perverz vigyorával felvértezett halálraítélt gyilkos, a szótlan yakuza, az orosz kommandós Tom Berenger arc utánérzéssel, a kötelezően félvér beütésű kőkemény csaj (lsd még Chacon, Vasquez), a cool mexikói machete, a szótlan western hős, és csak hogy színesítsük a felhozatalt, egy afrikai kemény legény. Azt hogy a 21. században vagyunk, onnan lehet tudni, hogy a nyolcadik utas, egy orvos, trendi szemüvegben. Az ő karakterével a csapat erkölcsi álláspontja is megkérdőjeleződik, tompul a határvonal a predátorok és az emberi gonosztevők között, semmivel sem vagyunk jobbak náluk, mi is ugyanolyan áruló bagázs vagyunk, akik csak a mindenáron való túlélésre törekszünk, vagy a predátorok sem olyan rossz emberek, mint elsőre tűnnek. A film egy pontján ugyanis szövetséget köt ember és predator egymással, ami egyrészt közelebb hozza az idegeneket a nézőhöz, és esendően emberhez hasonlóvá teszi, másrészt előre vetíti a folytatás lehetőségét.
Adrien Brody szerepeltetésén nyilván nem csak én röhögtem fel hajdan, és zavartan keresgéltem, hogy hol van ebben az áprilisi tréfa. A srác 1987-ben Schwarci mellett csak tuti halálra ítélt mellékszereplő lehetne, a 21. századi Predatorsban azonban tökéletesen hiteles, hiszen ma már filmek tucatjaiból tudjuk, hogy egy igazi harcos szellemi képzésre legalább akkora gondot fordítanak, mint az erejére, hogy a szupererőt csak a mentálisan is toppon levő katona tudja 100%-osan használni, ezek az infók beépültek a néző tudatába, és már nagyon kevés lenne egy tökéletes test, mert az a beugró. Így az addig csendes, okos, magányos farkas, akinek a leadership skillje ugyanolyan szinten van, mint a staminája, akkor sem vall szégyent, amikor lehetősége adódik a rendezőnek félmeztelenre vetkőztetnie főhősét.
Csak egy dolgot nem értek: hogy miért csinálják ezt a predatorok? Mi az értelme figyelni a földet, hogy ki itt a gonosz rossz ember, és miért osztanak kegyetlen igazságot az idegenek azzal, hogy ezeket az alávaló gazembereket elhurcolják a bolygójukra, és ott egy hajtóvadászat keretében mészárolják le őket? Másrészt pedig: miért is fontos ez? Jobb, ha belátom, egy jó akciófilmben nem a miértekre kapunk választ, hanem a hogyanokra, és arra Antal Nimródtól korrekt felelet érkezett.