Adéle és a múmiák rejtélye
Kicsit csalódott vagyok, mert nem erre a műfajra számítottam, de erről nem a film tehet, hanem a várakozások vagy elvárások, amiket legalábbis el kell érni, de még jobb meghaladni, ahhoz, hogy az ember elégedett legyen. Azt olvastam korábban, hogy egyfajta női vagy francia Indiana Jones kalandjai a történet, de nem az. Aki ezt írta, vagy mondta, csak minden tízedik percben kapta fel a fejét a blackberryjéből a film közben, mert úgy akkor akár pompás kalandfilm is lehet.
Sok minden hiányzik belőle, másféle sok minden meg túlteng benne, amitől végig olyan érzésem volt, hogy ez egy nagy katyvasz. A rendező nem merte felvállalni sem a kalandfilm, sem a mese, sem az abszurd vígjáték műfaját, csak míg van, aki bámulatosan egyedien tudja mixelni a stílusokat, addig Bessonnak ez pusztán görcsös igyekezet a könnyedén bravúros szórakoztatásra.
Nézzük mi hiányzott, és mit is kaptunk. Hiányzott belőle az akció, a fordulatos, látványos megoldás: az első húsz percet követően a cselekmény gyerekes burleszkbe vált, ahol végig érezzük, hogy komoly baja nem eshet a főhősöknek. Mintha ugyanezt a hiányt az alkotók is érezték volna, ezért igyekeztek bizarr és meglepő fricskákat belevinni: hol egy guillotine, hol egy átszúrt koponya, hol egy véres t-bone premier plánban. A groteszk elemek Jean-Pierre Jeunet képi világát idézték – de a zsenialitás nélkül csak a zavaromat fokozták. A műfaj kötelező elemét, az áltudományos történelmi összeesküvés elméletet, titokzatos szektákat, a régmúlt elfeledettnek hitt felbecsülhetetlen értékeit itt nem találjuk. Rejtélyes történelmi konspiráció leleplezése helyett fatális mellé trafálást, titkos szekta helyett szmokingban franciául parolázó múmiákat, kincsek helyett a fáraó hasnyálmirigyét kapjuk. Hiányzott a humor: vagy a vicces mellékszereplőn nevessünk, vagy a főhős sziporkáin, vagy bármin, csak azon ne kelljen, hogy egy raptor magasról szarik a rendőrkapitányra, vagy, hogy egy nő férfiruhában van, amik egy 50 évvel ezelőtti Louis de Funès vígjátékban bárgyú bazsalygást váltanak ki a belőlem, a 7 éves keresztfiamból pedig érthető módon hangos rötyögést, de az Adéle-ben max egy félmosolyt.
És az obligát műfaji elemektől elrugaszkodva, még. Lehet, hogy rettentő sznob leszek attól, amit írok, de a szereplők bántóan rondák voltak a filmben, nyáladzó volt a szájuk, hányingert keltő a bőrük, undorító a fogazatuk, nehéz volt így szorítani az életben maradásukért, de igazából néha már azért is, hogy meg tudjam enni az összes popcornt. Nem vagyok a Szépség Kultusz fanatikusa, de a filmvásznon tradicionálisan üzenete van annak, hogy ki hogy néz ki, elég a klasszikusra gondolnunk: a Jó, a Rossz és a Csúf. Olyannyira ocsmány volt pl. a professzor, hogy hosszasan győzködnöm kellett magamat arról, hogy nem gonosz, és nem fog belőle kitörni pillanatokon belül a vicsorgó fogú pszichopata, pedig őt a „jók” oldalán szerepeltette Besson. Mindenkinek karikatúraszerűen eláll a füle, piperkőc a szakálla, zsíros a haja, nincs egy normális fej sem, amitől megint olyan érzésem lett, hogy ez olyan szándékos és erőltetett hogyan-legyen-érdekes-és-egyedi-mindenki-ebben-a-filmben ötlet akart lenni, csak azt felejtették el, hogy ha mindenki valamilyen, akkor igazából mindenki semmilyen. Egyedül Adéle pikáns szépsége töri meg az egyhangúan gusztustalan emberek látványát (és a testvéréé, de mivel ikrek, így a szépségük hasonlóan káprázatos), ezáltal természetesen a kontraszt még nagyobb.
Szóval a viktoriánus kalandfilm most nem igazán sikerült, de egyáltalán nem baj, mert egyfajta szabad ötletek jegyzékeként, erről eszembe jutott a Jeunet-Caro páros, a Mátrix, a Horgász a pácban, Lütyő, apukám, a vasárnap délutáni sorozatok, és a szép emlékű Cinema magazin előfizetés, amit egyszer régen karácsonyra kaptam. 1997-ben az Ötödik elem után, ebben nyilatkozta azt Besson, hogy abbahagyja a rendezést. Hm.
A Tronról tudtam, hogy kult, a korszakban forradalminak számító látvánnyal elkészített akciófilm a kibertérben, és a történet is érdekes kérdéseket feszeget. A 80-as években, és jóval később is, teljesen kimaradtam a számítógéppel való szoros kapcsolatból, amíg Pif hozzám nem költözött, csak arra használtam, hogy Solmyr a chain lightinggal minden behemótot lezúzzon a Heroes3-ban, a geekségem ebben ki is merült.
És ez fontos szempont, mert ez egy igazi geek film: a főszereplő egy fiatal számítógép zseni, a főgonosz a Master Control Program, és a nagy része egy videó játékban játszódik. A mostani 30-40 évesek meleg nosztalgiával emlékeznek vissza a „hátborzongatóan veszélyes” motorverseny játékra, ami nagyjából a mobilomon játszható Snake bonyolultságát és izgalmát idézte fel bennem. A tipikus ábrázolása a multiknál dolgozó hangyának a filmvásznon a felülről mutatott iroda, ahol az egymás mellé sorakoztatott 1,5 négyzetméternyi boxban dolgoznak a droidok humanoidok, jó is az, ha az embernek van egy saját kockája. No, igen, Pif a lelkemre kötötte: Ne nagyon húzd majd le, mert ez a film fogalom.
Az biztos, hogy korszak emberének nagy félelme volt a gonosz gépek öntudatra ébredése, hiszen akár a Terminátorban, itt is az ember-komputer harc áll a középpontban. (ebben azonban ki is merül a párhuzam). A nagy testvér mindent lát a kibertérben, hiszen az identity disc pontosan tartalmazza, mindazt, amit valaha tettél, tanultál, és ezt az információt bármikor ellened fordítja, rögtön azzal indítva, hogy adathalmazzá tud változtatni a Master Program, és onnantól kezdve videó harcosként kell az életedért küzdened. Ijesztő gondolat.
Az ember a nyolcvanas években még nem szokta meg a számítógépet, és a szó szoros értelmében nem barátkozott meg vele. Az utolsó közel 30 évben azonban vagy beletörődtünk abba, hogy lusták vagyunk, ki vagyunk szolgáltatva a digitális eszközöknek, és ezért azt mondjuk, hogy nagy segítség a számítógép az életünkben, pedig titkon még mindig rettegünk, hogy lefagy, elromlik, kidob, betölt, nem tölt be stb. és onnantól kezdve nincs B-tervünk, mert már számítógép nélkül azt sem tudunk kidolgozni. Vagy tényleg eljött a vízöntő kora, amikor minden technikai újítást nyitott lelkesedéssel üdvözöl az emberiség, és boldog naivitással, a tudásnak örülve, új felvilágosodás korszak vette kezdetét. A mi életünkben nem fog elválni, kinek van igaza. Az viszont mindenképpen elgondolkodtató, hogy most önmagunk hozunk létre identity disc-et, akár egy social network adatlap kitöltésével, akár egy blog létrehozásával, szeretünk magunkról digitális lenyomatot készíteni, míg 1982-ben ez a gondolat gyanakvást szült.
A film az elsők között próbálta meg áttörni a számítógépes grafika és az élőszereplők közötti falat, amit úgy oldottak meg, hogy eleve virtuális világba helyezték a szereplőket. Érdekes módon a kibertérben játszódó akciójelenetek vizuális hatása nem volt bántó, vagy gagyi, nyilván a néző nem hülye, és egy 1982-es filmen nem kéri számon az Avatar filmkészítési újdonságait, izgalmas kísérleti animációs betétnek tűntek ezek a részek, bár a birodalmi harcosok kosztümjében feszítő tower guardianeket, és a timpanon alakú birodalmi lépegetők designját azért tovább lehetett volna gondolni, hiszen ezek főként rajzolt figurák. Inkább akkor gagyi a film, mikor a fejlesztő hatalmas cég high-tech kütyüivel akarják lenyűgözni a nézőt, na, ez nem sikerült, az ilyen filmeknél mindig kiderül, hogy az ember fantáziája meg sem közelíti az ember képességeit, és inkább nevetséges hatást vált ki a sok villódzó, neonszínű bizgere. 15 évvel a készítése után nyilván ciki volt a film, 30 évvel később azonban már retró.
Mindezt azért írtam le, hogy senki se gondolja a következő sorok után, hogy a látvány miatt nem tetszett a film. Mert nem tetszett, de ennek semmi köze nincs a formához, csak a tartalomhoz.
Rögtön az elején: nem értem, miért Tron a film címe. Tron egy katona, aki segít a főhősnek eljutni a központi processzorhoz, bár a nevét valóban sóhajok közt ejtik ki a nők, a férfiak pedig példaképükként néznek rá, Tron mégsem győz meg. Mivel ő csak egy adathalmaz, és ezt tudja is magáról, a hősiessége értelmetlen, az önfeláldozása nem áldozat. További probléma a felületes történetvezetés: ha bekerülnék a számítógépbe, akkor azért csak meg lennék zuhanva kicsit, csak megijednék, hogy látom-e valaha a családomat, hogy jutok ki innen, kijutok-e egyáltalán, és nem pedig a világ legtermészetesebb közegeként kezelném a számítógépes alkalmazást. Jeff Bridges karaktere ezen nagyjából annyira bosszankodik, mintha beszakadt volna a lábkörme: jól van, kellemetlen, de pontosan tudja, hogy mit kell tennie, hiszen kéthetente előfordul. Egyszer nem derül ki, hogy hová mennek, és ott mi fog történni, mi a terv, van-e terv. A film vége pedig egyszerűen rettenetes: a Disney hagyományokat követve, a jó elnyeri méltó jutalmát, és minden pipacs kinyílik, de ezt egy a kistányér szemű Hófehérke társaságában el is várjuk, azonban ahogy virágba borul a kibertér, annál giccsesebb látványt keveset láttam.
A Tron elgondolkodtató alkotás, ami filmnek nem túl élvezetes, de időutazásnak és összehasonlítási alapnak tökéletes.
Most sem szeretem, de régen kifejezetten rosszul éreztem magam a „kis aranyos” típus társaságában, aki kötött pulóverjét oly esetlenül bájosan tudja magára tekerni. Unalmas, önbizalom hiánnyal szenved, folyton megerősítést kell adni neki, a legdurvább estéjén akár két pohár bort is elfogyaszt, és persze őt nincs szíve senkinek megbántani. Semmilyen érzéki vonás nincs benne, és később mikor beletörődik, hogy ő pontosan ilyen, onnantól kezdve rá is játszik, és a hajgumiból nagy természetességgel kikunkorodó rakoncátlan tincseit mindig a füle mögé simítja – mintha attól, mert szerény, kisvirágos ezüstgyűrű van a kezén, ez a mozdulat mást jelentene, és nem ugyanazt. A kisaranyosok mellett mindig nagydarab, közönséges harci mamutnak éreztem magam, erről persze nem feltétlenül ők tehetnek. A war mammoth, ha mégis jobban tetszik a férfiaknak, mint szemüveges évfolyamtársa, az –jobb, ha tudom – egyedül annak tudható be, hogy feltűnőbb, egyébként természetesen a kötött pulóveres befont hajú kis aranyos lányoknak vannak csak igaz, őszinte emberi értékei – mint a könyvek vagy a gyerekek, pláne a gyerekkönyvek szeretete.
A kisaranyosnak a prototípusa Meg Ryan, de ide tartozik még Winona Rider,
Zooey Deschanel, Amélie-Audrey Tautou és hajdan Sandra Bullock is. Emiatt nem néztem meg sosem ezeket a megryan-tomhanks filmeket, mert számomra eleve hiteltelen, hogy valaki választja a kis aranyost, és nem csak egyszerűen ő maradt, ha a nagyvadnak (lsd még mamut) nem kellett. Mivel annyit tudtam, hogy ezek ketten összejönnek, abból indultam ki, hogy a sztori akkor biztosan olyan életszerűtlen alaphelyzetre épít, amitől végig nem lehet majd elvonatkoztatni.
Nahát, nagy marha (mamut) voltam. A rendező felülmúlta a várakozásaimat: tökéletesen jól ismeri a kisaranyos típust, és eleve nem versenyezteti olyan fórumokon, ahol meg kell jelenni. Rádión vagy interneten keresztül a félszeg pózok kevésbé átlátszóak, így a történet, ugyan mese, mely csak minimális sansszal történhet meg a nézővel, de megtörténhet. Mint a lottó ötösről nővérem szokta mondani: addig gondolatban sem tudja szétosztani a pénzt, amíg nem vett legalább egy szelvényt.
Akkor tehát a kiinduló pont kipipálva: kedves szerelmes történet, mely veled is megtörténhet – ha esetleg „véletlenül” akkor nézed, amikor facéran tengeted az életedet, érzed: van remény. És innen szét is kell választanom a két filmet: az első (A szerelem hullámhosszán) közben végig feszengve-zavartan fintorogtam, fárasztó is volt, lassú is, bárgyú is, de a barna rúzsok, a bakancs, a hosszú ballonkabát, a kockás ing nosztalgikus, és szomorkás emlékeket ébresztett bennem a dicső kilencvenes évek iránt. Ma már az egyedül búslakodó párnélküli embereket szinglinek hívják, és ugyan vigaszt nem hoz nekik ez a film, viszont mindenképpen növeli az önbizalmat: ha nekik, a középszerű, közhelyes, csúnyácska embereknek sikerült, akkor mindenkinek sikerülhet.
A szerelem hálójában szintén 90-es évek, de a témából adódóan borzasztó modern: 1998-ban az informatika órán még azért kaphattam ötöst, ha tudtam egy emailt küldeni a tanárnak, nem hogy emailen ismerkedjek meg valakivel. Totális forradalom! És nem csak a tematikában, hanem az önmagára szarkasztikusan kikacsintó humorban, az idősebb, magukat ezért kicsit felülről, kívülről tekintő szereplők miatt is. A jelenet, amikor a harmincas éveiben járó jegyespár megvallja egymásnak, hogy nem szerelmesek a másikba, Woody Allen érzékenységét juttatta az eszembe. Lám, lám – nem is az a legszörnyűbb dolog, ha őszinték vagyunk magunkhoz. Ha át mered gondolni az életedet, és az örök kétely mételyét kivágva magadból, tudsz valamilyen döntést hozni, akkor akár kellemes önismereti trip is lehet egy szakítás.
De a legfőbb tanulság mégsem ez. Hanem hogy negyvenhez közel a pasztellszínű kötött pulóver is jól állhat. Bárkinek.
Fight Club
Elsőre vagy tíz évvel ezelőtt, de lehet, hogy csak öt, komoly önsajnálattal küzdve, a hitelkeretem, folyószámlahitelem teljesen mínuszban, nem csak poäng fotelt vettem belőle, de műmellet, parókát, Bausch & Lomb színes kontaktlencsét, polaroidot, tommy hilfigert, kenvelot, és rengeteg mojitot meg tequilát is. Mindre feltétlenül szükségem volt. De tényleg. Aztán mikor bűntudatom lett a sok összevásárolt cucctól, és ablakon kidobált pénztől, vettem még pár dolgot, és részegen mentem be dolgozni, vagy ott rúgtam be. Vagy csak részegen betelefonáltam, hogy nem megyek be, és amúgy Boldog Új Évet. Március 4-én.
Rá egy hónapra pedig már csak tegretolon, rivotrilon és wellbutrinon vegetálva, gyűlölve magamat, és megállás nélkül annak a másiknak az elpusztításán fáradozva láttam ezt a filmet, de mivel nem csak magamat gyűlöltem akkoriban, hanem mindenféle trendet, divatos polgárpukkasztó majmolást, magát észre nem vevő álságosan konformista fiatalos nonkonformizmust, és mind közül különösen a tökéletesen szép testű harcos Mars isteneket gyűlöltem, ezt a filmet sem tudtam szeretni. Tisztább pillanatomban maximum azt feleltem: Nem, sajnos nem láttam. Tudtam én, hogy az első szabály, hogy soha, senkinek egy kurva szót sem mondhatok a klubról.
Tegnap este, BR, PS3, Bambanő rózsaszín poén, röhögés, IKEA, film. Már nem bántott. Nem keltett bűntudatot bennem, mert elfogadtam, hogy mindenki fogyaszt. Már láttam a 20th Centrury Fox pénzét, amin megvették a kor legdivatosabb férfi színészét, aki professzionális munkával centiről centire kidolgozta az izmokat testén, hogy később a filmet látva a fogyasztói társadalom juppijai számára követendő példa legyen, a pénzt, amit a designos díszletre, a stílusos, színben, fazonban kifogástalanul harmonizáló ruhákra, és a verekedések hipertechnikával készült koreografálására költöttek.
Nincsenek illúzióim: nem azért készült a Fight Club, hogy a befolyt összeget a fogyasztói társadalom forradalmára fordítsák, és titkos földalatti gerilla szervezeteket pénzeljenek belőle, hogy aztán azok dúsgazdag multik fénymásolóit, világító logóit, számítógépeit tönkretegyék, vagy hogy multiplexeket robbantsanak fel, így tiltakozva a popcorn és a blockbuster ellen. Az ellentét, ami a film üzenete és maga a film, mint iparág között feszül, természetesen a mozi hitelességéből elvesz, de a készítők úgy voltak vele: ha már kilóg a lóláb, lógjon ki tövig, és ami pénzünk van, azt mind fordítsuk arra, hogy a kockára kitalált alkotásból minél több példány kerüljön a terjesztőkhöz, a plázákba, aztán meg a polcokra. Hehe. Szimpatikus ez a pofátlanság. A társadalmi anomáliákról egy 140 perces videoklipben beszélni, amit aztán főként a főhőshöz hasonlóan önmagát kereső nemzedék bibliaként idézget, azt mutatja, hogy a korszak változásait, alulról burjánzó kezdeményezéseit nem elég észrevenni, de a célközönség számára fogyasztható formában kell közzé tenni. Nos, Edward Norton a jelenetért, amikor önmaga ellen harcolt, még MTV Movie Award jelölést is kapott Best Fight kategóriában, amit Tobey Maguire a legjobb csókért meg is nyert:)
Sok dolog megváltozott ’99 óta. Önmagunknak adtunk irdatlan, de megérdemelt pofonokat a gazdasági világválságban, amitől a fogyasztói társadalom egyelőre kevésbé ér rá shoppingolni, több időt kell fordítanunk a gennyedző, elfertőződött sebek ápolására.
Egyszer erről is lesz kultusz film. Addig pedig lehet azon gondolkozni, hogy a seggem vagy a nemiszervem fordítsam oda.
Na, ez az a film, amit továbbkapcsolok a TV2-ről, amikor pénteken este 20:30-tól leadják. Mert abban a 3 percben, amíg éppen a Paprika TV-n reklám megy, vagy Pif lemegy tökit szerezni, és leállítom a filmet, olyan sokszor látott, unalomig ismételt filmes közhelyeket láthatunk, amin éppen néhány ultra-szakadt rókabőr szőnyegbe bugyolált férfi, szanaszéjjel photoshopolt tájakon fut, vagy verekedik, vagy fut, fut, gyilkol, rohan, vagy fut. Arábiai Lawrence fárasztó vánszorgása, és Butch Cassidy meg a Sundance Kölyök hűdecseles-vízesésbeleugrós végzetes menekülése egyszerre, csak erdőben, fröcsögő vérrel, és szuperközeli arcokkal.
A stáblistában az Apocalypto és a 300 alkotóin kívül még valószínűleg a Xéna és a Herkules készítőinek nevét fedezhetjük fel, akik azt hitték, hogy ha a trendin ondolált hajú szereplők baltákat csapkodnak az ellenség fejébe, fülébe, kulcscsontjába, lábszárába, és ezt meg is mutatják, akkor rögtön filmművészet, amit csinálnak. Az erőszak nem attól lesz realizmus, mert roppan, loccsan, fröccsen, csattan valami a vásznon, hanem mert van valami funkciója a vér, a halál, a brutalitás megmutatásának, nem csak a néző figyelmét igyekszik elterelni a logikátlan forgatókönyvről, értelmetlen párbeszédekről, következetlen cselekményről.
A hosszú monológok, amikben a főszereplő belső vívódásait hallgathatjuk, miközben markáns, férfiasan tökéletes arcélét láthatjuk, amint szemöldökét összevonva ábrázatára kiül a római katona két erénye: a becsület és a kötelesség, szóval ezek a monológok is csak arra jók, hogy igyunk addig a kólából, vagy a mobilt diszkréten kivéve a táskából, ellenőrizzük, hogy mennyi van még hátra a filmből. Semmilyen koncepció nem volt a jellemek ábrázolása tekintetében: egyfajta fordított Rettenthetetlen történet húzódik meg a háttérben, és ez a tragikus gyermekkori trauma kerül konfliktusba a bátor légiós hősies küzdelmével, lelki síkon pedig az elhatalmasodó és öncélúvá váló bosszúval. Hm, ahogy így leírtam, ez így nem is hangzik rosszul, ugye? Csak éppen a teljesen érdektelen, közömbös, unalmas jellemekkel nem lehet a nézőből együtt érzést kicsikarni, maximum néhány ásítást. Végig lehetetlen volt eldönteni, hogy ki az ellenszenvesebb: a kivágott nyelvű, dölyfös, gőgös, egyfeszt sértődött nyomkövető áruló bitch, vagy az uncsi, felületes, teátrális, bűn rossz emberismerő, közhelyesen gondolkodó Quintus Dias. Gondolom, nem ez volt a rendező szándéka, de nekem végül nem is sikerült a döntés.
Tömören: ez egy rossz film. Ronda, értelmetlen, unalmas.
Tanulság egy volt, ahogy a film közösséget kovácsolt a mozi teremből: a film elején még idegesítő tizenéves karattyoló fiatalok, vagy a későn érkezésük miatt eleve bosszús cüccögést kiváltó facér csajok mikor az ötvenedik perc táján felálltak, és röhögve kivonultak, már csak szimpatizáló beszólások kisérték útjukat a lépcsőn lefelé. Milyen érdekes, nekik sikerült egy gesztussal pozitív szereplővé válniuk – a rendező ugyanezt a trükköt miért nem ismeri?
Valószínűleg erre emlékeztem, amikor az izzadt lövöldöző katonák képe villant be, és igen: pont olyan volt a film, mint amit az Apokalipszistől vártam: terepszínű, erőszakos, amerikai, és ha nem lenne oximoron egy naturalista háborús filmről már csak az ezertonnás súlyú témaválasztás miatt is, azt mondanám, súlytalan, vagy legalábbis mélység nélküli.
Apu hagyományait követve Charlie (miért van az, hogy egyetlen vietnami filmben sem hívnak egy szereplőt sem Charlie-nak? nyilván jó magas labda lenne valami hülye poénra) a nagyinak írt levelek apropóján végig monologizálja az eseményeket, és mint kezdő buzi a gőzfürdőben, szűz szemlélődő rezonőrként kommentálja a háborút. Személyiségfejlődése lépéseiként mintegy a naivitását levetkőzve újabb mélységeit fedezi fel a gonosz háborúnak:
1. drogoznak
2. embereket ölnek meg a fronton
3. embereket ölnek meg a faluban
4. kegyetlenül kivégzik az amerikai katonák az ellenséget a faluban
5. amerikai katonák ártatlanokat ölnek
6. és végül a csúcsgonoszság: amerikai katonák egymást mészárolják le
Akkor szemünkbe vágják a nagy igazságot: ember embernek farkasa. Csak nem? Ugye azért a háborúban is mindenki egyformán ember?! Ugye mindegynek kell lenni, hogy vietnámit vagy amerikait ölnünk meg? Oliver Stone embere az embertelenségben akkor háborodik fel és szánja el magát cselekvésre, amikor az emberséges amerikai katonát öli meg a romlott, belülről gennyedző honfitárs. Semmi baj nincs ezzel az állásponttal, vitathatatlanul jó szándékú döntés volt erre a magaslatra helyezni a kamerát, és innen venni az eseményeket, csak ha mindent megmutatunk, és sehová nem hajlik be a dzsungel, ami legalább árnyékot vetne az arcokra, akkor nekem már semmilyen feladatom nincs. Nem kell gondolkozni, minden bölcsesség felbuggyan a fiúból, mint agyonvert katona szájából a halál egyértelmű toposzaként a vér. A nézőre csak az marad, hogy egyetértően bólogasson, vagy szörnyülködve csóválja a fejét – egy nappal az Apokalipszis után, provokálásnak éreztem a Szakaszt. És ez baj? Hagyom magam provokálni? Persze hogy hagyom! Hagy szóljon! Jól esik azon dühöngeni, hogy milyen szájbarágós ez már, jajj, Charlie, téged sem ezért a szerepért szeretünk, William Defoe – yeah, Jesus vagy itt is! bakker, az Akadémia nyilván csupa cserzett arcú, szétlőtt seggű vietnámi veteránból állt, akiknek a 60as évek zenéjére részegen, befüvezve egymást karolgató táncoló katonák összképe olyan fokú nosztalgiával és bűntudattal vegyes megvilágosodást okozott, hogy azonnal pár Oscarral kellett jutalmazni a szintén veterán rendezőt??
Már miközben magamban puffogok, örülök, hogy megnéztem. Az hatalmas luxus, hogy erről lehet gondolkozni, beszélni, felháborodni, és nem a mindennapi operatív feladatokról. A Szakasz elvitt valahová, ahol nincs főnök, fizetés, bevásárlás, gyerek, pénz, lakáshitel, munkatárs, fogyókúra, ellenben van Gonosz és Jó, Élet és Halál, és Gondolat.
Szeretem a filmeket.
Semmilyen különösebb apropója nem volt annak, hogy pont ezt a filmet néztem meg, hacsak az nem, hogy múlt héten a nagy újranézési hullámban a Forrest Gumpot láttam, és a vietnámi háborús jelenetnél megfogalmazódott bennem az érzés, hogy néznék vietnámi háborús filmeket.
Aztán azt is láttam, hogy valamikor korábban a kritikustömegen már bejelöltem az Apokalipszist, ráadásul zseniálisra értékeltem, merthogy tudom én, hogy láttam valamikor, még talán a 80-as években az m1-en, csak nem emlékszem, nagyjából egy kockájára sem. (azt nem számolom az emlékek közé, hogy „mintha izzadt félmeztelen katonák lövöldöznének gépfegyverekkel, és van egy olyan jelenet is, amikor füves cigit szívnak, nem?”)
Teljesen meglepett. Nem ilyenre számítottam. Az elvontsága, a pszichopatizmusa, az őrület, a borzalom „the horror”. A világvége, és az előtte bekövetkező szörnyűségek. Sokkal szájbarágósabbnak hittem, ez persze az én elfogultságom, de mégiscsak amerikaiaknak készült film, gondoltam. Az út végére komoly metamorfózison áteső százados gondolatai semmi újdonsággal nem szolgálnak: a háború szörnyű, bele lehet őrülni, akik a központból adják a parancsokat, azoknak lövésük sincs arról, ami kint van a dzsungelben, itt mindenki elmebeteg – de attól, hogy közhely, még ez mind igaz, vagy pont attól közhely, hogy annyira igaz. Coppola kétséget kizáró hite, vallásos fanatizmusa zavarba hozott. Nektek nem szokott olyan érzésetek lenni, hogy nem normális a rendező, hogy láthatóan ő maga is beleőrült a verejtékes arcok közelijébe? Jó, lehet, hogy azért gondolom ezt, mert az 53 perccel hosszabb rendezői változatot néztem.
Marlon Brando pedig félelmetes figura: nagydarab brutális bennszülött, európai kiábrándultsággal, kíméletlenül lefelé görbülő szájjal. Amikor full camouflageban hangtalanul megjelenik, akkor tudhatod, az élet és halál egyetlen kegyetlen mindenható ura jött el szörnyű igazságot osztani - ítélkezés nélkül.
Megszakítással néztem, mert közben leállítottuk, mikor beszélgettünk arról, hogy akkor hogy is volt, miért is tört ki a vietnami háború, mikor és ki kezdte, ki mire is emlékszik, aztán mikor senki semmi konkrétumra, csak hogy valami irdatlan hosszú volt, és zabálta az amerikai elnököket, inkább megnéztük a neten. Kiderült, hogy jól emlékszünk, hogy nem emlékszünk: az okokat teljes homály fedi, sokkal inkább ködösítés, politika, erőfitogtatás – erre a káoszra kontráz rá Kurtz „Káosz” Ezredes.
Oktatják a film jeleneteit, amelyek 90 százaléka klasszikus – 2010-ben azonban már csak arról tudom, hogy klasszikus, hogy felismerem Bill Kilgore bögréjében Quaritchét, vagy a lángoló dzsungelről azonnal bevillant, hogy „az anyatermészet összebrunyálja magát”. A drogtól túlfűtött, narancssárga árnyékot vető vietkongok látványa, vagy a Wagner zenére történő bombázás érthető, hogy mitől ütött 79-ben akkorát, de az is érthető, hogy most miért tűnik BTK-s performansznek, művészettel átitatott „Mondanivaló”-nak.
Coppola mozija azonban szép, és mélységesen humánus. Nincs mit megbocsátani neki, nincs szüksége arra, hogy a 21.század hiperrealizmusából lenézően és elnézően tekintsünk a nagypapa háborús emlékeire. Hatásos akart lenni, ezért hatásvadász lett, volt mondanivalója, ezért mondta, utaztatni akart, ezért LSD-t adott, hivatkozási alap akart lenni, ezért közhelyeket tett bele, brutális példát akart statuálni, ezért nemcsak mindünk kezét, hanem szemét és agyvelejét is beletette a lángokba.