Coenék filmje zsidó film. De van ennek a mondatnak értelme? Ha a zsidó film az, ami zsidókról szól, akkor igen.

Nekem mindig is Stallone volt a kedvencem. Természetesen ki volt vele plakátozva a tesómmal közös ifjúsági bútor rám eső részének oldala, ajtaja, sőt, még a műanyag, csatos pénztárcámban is tartottam róla egy kis igazolványkép nagyságú kivágott újságképet, ahogy a nagyoktól láttam, hogy a szerelmünk fotóját ott kell tartani. Minden adatot tudtam róla, nemcsak a filmjeit ismertem kívülről, de a születési dátumát is, hogy összevethessem az ő horoszkópját az enyémmel (természetesen összeillünk!), a házasságai paramétereit (évszámok, női ideálok), a magasságát, a neve jelentését, a kutyája nevének jelentését, az élete történetét. Rajongtam, ahogy csak egy 11 éves kislány rajonghat. A leghelyesebb a Tango & Cash-ben volt, elegánsan, szemüvegesen, a legtöbbször pedig az Oscarban láttam, ami a zseniális fordításnak köszönhetően a világon egyedül Magyarországon nem lett bukás.

Ez a kiindulási pont, úgyhogy bátran mindenki vádoljon meg azzal, hogy elfogult vagyok. Vállalom. De azt is, hogy én könnyebbültem meg a legjobban, mikor A feláldozhatókat megnézve őszintén fakadt ki belőlem: de jó volt!, és nem kell magyarázkodnom a film miatt, mint öreg, szenilis rokonok miatt, nem kell kimagyaráznom a fiúkat, mentséget keresni nekik, a régi szép, közös emlékek okán.

Az Expendables pontosan olyan film, mint a nyolcvanas évek bármelyik akció mozija. Irreális, humoros, hangos, és főként macsós. Ahol a méret a lényeg, ott a nők csak mellékszereplők lehetnek: minél nagyobb a bicepsz, minél nagyobb a fegyver, minél nagyobb a tetoválás, minél nagyobb a terepjáró, annál jobb harcos vagy, annál tökösebb legény. Természetesen Mr. Tesztoszteron Mr. Cool-lal versenyez a Mr. Übermacsó címért, hogy aztán Mr. Olympia mindent vigyen. Kemény csávók ezek mind.

De így van ez már csak: a sztori egy marhaság, ez egyértelmű, de vállaltan túlzó. Stallone a nosztalgia hullámmal együtt ismét virágkorát éli, és a szál drót egyszerűségű történeten nincs miért fennakadni, hiszen feltételezem, hogy pl. egy Dolph Lundgren filmre sem a visszafogottan jól komponált realisztikus dramaturgiáért ült be bárki hajdan a moziba (vagy nézte még inkább VHS-en). A film közepén elkezdenek lőni és robbantani, és a film végéig nincs is megállás, csak néhány egymást húzó beszólogatás erejéig. És igen, ezek a baszogatások viccesek: nem ám egy félmosoly erejéig, hanem úgy röhögünk, röfögünk, ahogy csak egy faszi-filmen lehet.

Zs-kat ez a javából, de felturbózva a 21. századra: a verekedések, a késelések, az akciók brutalitása Tarantinot, a jelenetek koreográfiája a Bourne filmeket idézi, a múlton mélázó dialógusok pedig a szintén örökzöld  A hét mesterlövészt jutatták eszembe, Yul Brynner és Robert Vaughn megkeseredett, „strong, silent, american type” párbeszédét.

A sármos macsókról mégsem saját maguk fénykorára asszociáltam, hanem arra, hogy ezek együtt egy fasza csapat, végre nem magányos farkasként, hanem egy bandában nyomják, darabolják, gyakják a gonosz diktátorokat, és akkor így végül az is kiderült, amit titkon persze mindig is sejtettem, hogy a legjobb közülük, na ugye hogy Stallone.

köszönöm colorblindnak a sok munkát

jobb lett, ugye?

tömör vélemény a Jó volt-on!

Akkor láttam a Hair-t először, amikor még olyan kicsi voltam, hogy a dalszövegeket nem tudtam elolvasni, már nem emlékszem, hogy azért, mert még egyáltalán olvasni sem tudtam, vagy azért, mert olyan gyorsan nem tudtam olvasni, ahogy a felíratok megjelentek, de mindegy is volt: a szodómia szóból így se, úgy se jött át egy mukk sem, mégis az asztalon akartam táncolni, lobogó hajjal a belvárosban lovagolni, a legjobb barátaimmal cabrióban utazni az országúton, improvizálni, lázadni. 

Örömmel konstatáltam múlt héten: felnőtt vagyok. Értek minden dalszöveget, és ezzel együtt is van kedvem táncolni, pörögni, eszmélet veszteni, dúdolni, visszabeszélni, pimaszkodni, felmondani, fricskát mutatni, mindent felrúgni, kilépni, belépni, átlépni, meghatódni, érezni, nem számolni, elkölteni, simogatni, ismeretlent szeretni, hülyeségeket csinálni, vérlázítani, felbátorítani, hajat növeszteni.

A musical számomra ambivalens műfaj, nehéz elszakadni attól, hogy mekkora hazugság, hiszen normális emberek nem dalban mondják el, hogy fáj a fejük, elugranak a közértbe, megmasszírozzák egymás lábát, gondolkoznak azon, hogy fel kéne hívni az anyjukat, vagy hogy elkészítettek egy húsos pitét stb. A Hair azonban pont attól jó, hogy a dalokat észrevétlenül fűzi egymásba, figyel arra, hogy elsősorban az amúgy is bohó, a (nyilván téves) közfelfogás szerint is éneklő, gitározgató hippik szájába adja a számokat, és ezt könnyen elhiszem, sőt szeretem. Ráadásul van jelentősége annak, miért pont énekelnek: a zene, mint a lázadás eszköze egy letűnt korszak szimbólumaként jelenik meg, nem pusztán apropó a darab arra, hogy ezeket a dalokat előadják, hanem a történethez feltétlenül szükséges, például a decens parti közben hiteles polgárpukkasztás az asztalon táncolás, vagy a jellemek ábrázolását húzza alá, az archetípusokat emeli ki, gondoljunk a dzsungel bugit táncoló fekete hippi figurájára. Sikermusical azóta is a Hair, hiába késett bő 10 évet a hippikorszak vagy a vietnami háború ábrázolásával, hiába a szerethető-szexi de az utca mocskától mentes szereplők, hiába popularista, hiába kötelező a gimis tiniknek, hiába szájbarágós, mégis betéve tudják a dalokat még az olyan „marcona szakállas rockerek” is, mint Pif.

Ha már Hair, és szabadság meg őszinteség, akkor ez a vallomás is hozzá tartozik: a francba az érzelgősséggel, de minden alkalommal megkönnyezem a végét, mindig más okból, de valaki meghal, valami véget ér. Legutóbb keserűen szomorú volt látni a most már csak tévésorozatokban vegetálgató főhősöket, akik levágatták a hajukat, lejöttek a drogról, konszolidáltan családot alapítottak, elkezdtek pénzt gyűjteni betétszámlákon, lázadó kamasz gyerekükkel veszekednek, beálltak a sorba. Az értékrendek ilyen szembeötlő ütközése bánatot és eltemetett emlékeket idéz fel bennem.

A nővérem felvette magnóra az egész film zenéjét, pontosabban az egész filmet, ezért végig egy pisszenés nélkül kellett a nagyszobában a fotelben ülni, miközben énekeltem, dúdoltam, tomboltam volna. De tesómért mindent, mert ő a lázadó, a nagy, a hosszú lobogó hajú, az isten, a megmondó ember, az eredeti, a kalandor, az izgalmas, a zene, a tánc, a szerelem, a bölcsesség, a butaság - minden. Csendben, csillogó szemmel ültem, mint egy szófogadó kölyök vizsla, és izgatottan vártam, (általában is sokat vártam akkoriban), hogy megszólalhassak, hogy megbeszéljünk, hogy meghalljam, mit kell erről a filmről és a világról tudnom, hogy végre együtt hallgathassuk a kisszobában, és akkor talán egyszer majd én is olyan lehetek, mint ő. Fater látszólag pont az ellentéte volt tesómnak: sosem lázadt, sosem növesztette meg a haját, nem hallgatott rock zenét, nem tüntetett, nem tiltakozott a rendszer ellen, a szüleivel nem ment szembe fiatalkorában, hogy aztán később öregen, betegen, annál több lázadással, elégedetlenséggel és csalódottsággal legyen tele az a nagy szíve. Nem bírta ki: a hosszú hajú, drogos, csöves, munkanélküli, lusta süvölvényekre, áttételesen tesóm copfos fiúbarátaira, végig becsmérlő, értetlen, ostoba megjegyzéseket tett a film alatt, meghiúsítva a felvétel sikerességét, számomra pedig évekig zavart meghasonlást okozva a Hair, és az általam mindennél jobban szeretett lények és értékrendjük iránt. Tesóm most 37 éves, én 34. És növesztjük a hajunkat.

Az egyik legnagyobb félelmem, aggodalmam, hogy valami félreértés, tévedés, elővigyázatlanság, ügyetlenség katasztrófához vezet. Hogy az addigi idill összeomlik, és megállíthatatlanul elindul a lavina. Ilyenkor hangosan nyöszörgök, eltakarom a szemem, fogom a fejem, mint Magdi anyus, és csak azt bírom mantrázni, hogy „jajj, ne, tudtam!, ne mááár, ne csináld, istenem, hogy nem látod? vak vagy?, fuss már oda!! annyira éreztem!” stb. A Pokoli leckében pontosan ez történik. A négy kissrác egy gyerekes csínynek indult súlyos testi sértés következtében intézetbe kerül, és ettől a ponttól visszafordíthatatlanul drámába torkollik az addigi életük – maga a film pedig ettől a ponttól kezdve langyos, de manipulatív unalomba. Markáns választóvonal húzható az első rész nosztalgikus, epikus történetvezetése és a tárgyalótermi bosszú között. Amikor a manhattani utcákon csavargó fiúk korántsem problémamentes, de mégis békés, harmonikus mindennapjait mutatják be az alkotók, az jutott eszembe, láttunk már ilyet, ezerszer, számomra a legszebben ábrázolva a Volt egyszer egy Amerikában. De Levinson nem Leone: jól vezeti a gyerekszínészeket, jellemző sztorikat emel ki a mindennapokból, de mégsem fog el később sem – amikor a visszaemlékezésekben erre dramaturgiailag nagy szükség lenne - a boldog gyerekkor utáni vágyódás. A második etapban pedig érezhetően visszaesik a minőség, akár a felnőtt főhősök színészi játékát, akár a történetvezetést, a jellemábrázolást tekintjük.

Nézzünk néhány példát: a két felnőtt gyilkosról rögtön első bemutatásukkor a narrátor elmeséli, hogy 16 éves koruk óta életüket visszaeső bűnözőként tengették, több ügyben is emberölés miatt nyomoznak utánuk. Ez két okból is aggályos: semmi értelme felmenteni őket a volt nevelőtiszt kíméletlen hidegvérű megöléséért, mert – ahogy a záró kockákból kiderül - néhány éven belül bűnözőként halnak meg, másrészt számomra érthetetlen, hogy miért viselkednek a tárgyalóteremben és azon kívül is úgy, mint gyámoltalan, báránylelkű kisdiákok, ha egyszer dörzsölt keményfiúk.

A fegyőr, akit tanúként idéznek be, semmit nem tagad – ne hülyéskedjünk már! Azok az emberek (ÁLLATOK!), akik ilyen szörnyűségekre képesek, nem attól fogják összehugyozni magukat, hogy eskü előtt vallanak.  Mindent töredelmesen, lelkiismeret furdalástól elgyötört arccal bevall – csak azért mert erre rákérdeznek. Ugyan már, ez nevetséges, teljesen hiteltelen, csak mivel a filmbéli vád mindössze erre épít, különösen bosszantó mellényúlás: enélkül ugyanis nem tudtak volna semmit bebizonyítani. Érdemes lett volna megfélemlíteni az egykori keresztapa által, vagy megzsarolni, esetleg úgy csűrni-csavarni a szót, hogy ellentmondásba keveredjen, vagy a torz igazára építeni, de így nem látom be, mitől támadt volna fel benne a lelkiismeret.

Azt tudja valaki, hogy miért van az, hogy azokban a filmekben, ahol millió nagy nevet összecsődítenek, hogy egy epikus, korokon átívelő alkotást hozzanak össze, olyan gyakran csak a mellékszereplők tudnak érdemi színészi alkotást produkálni, a főhősöktől pedig maximum silány igyekezet telik? Brad Pitt például mindössze kirúzsozott szájú Joe Black-ként csücsörít, Jason Patrick alakításával pedig nagyjából a Jag-ben szerepelhetne, miközben Dustin Hoffman a tőle meglepő szerepben is kiemelkedően játszik, De Niro-ról nem is beszélve.  

Igaztörténet, sok-sok könny, összeborulás, gonosz börtönőrök vs istenfélő kisfiúk, összetartás, erős zene. Az egész rendkívül tipikus, kiszámítható, hiába megrázó az alapul szolgáló mű. Nem rossz film a Pokoli lecke, de ez így kevés, vagy még a Remény rabjai, az Egy becsületbeli ügy vagy a Volt egyszer egy Amerika előtt ajánlom megnézni.