Apu hagyományait követve Charlie (miért van az, hogy egyetlen vietnami filmben sem hívnak egy szereplőt sem Charlie-nak? nyilván jó magas labda lenne valami hülye poénra) a nagyinak írt levelek apropóján végig monologizálja az eseményeket, és mint kezdő buzi a gőzfürdőben, szűz szemlélődő rezonőrként kommentálja a háborút. Személyiségfejlődése lépéseiként mintegy a naivitását levetkőzve újabb mélységeit fedezi fel a gonosz háborúnak:
1. drogoznak
2. embereket ölnek meg a fronton
3. embereket ölnek meg a faluban
4. kegyetlenül kivégzik az amerikai katonák az ellenséget a faluban
5. amerikai katonák ártatlanokat ölnek
6. és végül a csúcsgonoszság: amerikai katonák egymást mészárolják le
Akkor szemünkbe vágják a nagy igazságot: ember embernek farkasa. Csak nem? Ugye azért a háborúban is mindenki egyformán ember?! Ugye mindegynek kell lenni, hogy vietnámit vagy amerikait ölnünk meg? Oliver Stone embere az embertelenségben akkor háborodik fel és szánja el magát cselekvésre, amikor az emberséges amerikai katonát öli meg a romlott, belülről gennyedző honfitárs. Semmi baj nincs ezzel az állásponttal, vitathatatlanul jó szándékú döntés volt erre a magaslatra helyezni a kamerát, és innen venni az eseményeket, csak ha mindent megmutatunk, és sehová nem hajlik be a dzsungel, ami legalább árnyékot vetne az arcokra, akkor nekem már semmilyen feladatom nincs. Nem kell gondolkozni, minden bölcsesség felbuggyan a fiúból, mint agyonvert katona szájából a halál egyértelmű toposzaként a vér. A nézőre csak az marad, hogy egyetértően bólogasson, vagy szörnyülködve csóválja a fejét – egy nappal az Apokalipszis után, provokálásnak éreztem a Szakaszt. És ez baj? Hagyom magam provokálni? Persze hogy hagyom! Hagy szóljon! Jól esik azon dühöngeni, hogy milyen szájbarágós ez már, jajj, Charlie, téged sem ezért a szerepért szeretünk, William Defoe – yeah, Jesus vagy itt is! bakker, az Akadémia nyilván csupa cserzett arcú, szétlőtt seggű vietnámi veteránból állt, akiknek a 60as évek zenéjére részegen, befüvezve egymást karolgató táncoló katonák összképe olyan fokú nosztalgiával és bűntudattal vegyes megvilágosodást okozott, hogy azonnal pár Oscarral kellett jutalmazni a szintén veterán rendezőt??
Már miközben magamban puffogok, örülök, hogy megnéztem. Az hatalmas luxus, hogy erről lehet gondolkozni, beszélni, felháborodni, és nem a mindennapi operatív feladatokról. A Szakasz elvitt valahová, ahol nincs főnök, fizetés, bevásárlás, gyerek, pénz, lakáshitel, munkatárs, fogyókúra, ellenben van Gonosz és Jó, Élet és Halál, és Gondolat.
Szeretem a filmeket.